4. fejezet

Érkezés tízkor

 Rohadt élet, ez fáj!

 Jules kifújta a levegőt. 

 Ahogy lassan lehúzta bőréről a gyógygéles szilikontapaszt, a szeme elé tárult zúzódott kézfeje.

 Hogy lehetett ekkora hülye? Miért csinálta ezt?

 Levágta magát az ágyra.

 Halkan pittyent az okospántja, majd az érkező üzenet szövege hologramként is megjelent a csuklója felett.

 „Armstrong, Dominic: Figyu, bástya, akkor jössz? A csaj kérdezi.”

 Jules néhány másodpercig mogorván bámulta a csuklója felett lebegő mondatokat, majd az optika-mennyezetnek emelte a tekintetét.

 – Válasz: „Mindjárt megyek”. – A hangfelismerő megjelenítette a szavait a kijelzőn is, egy pillanat múlva pedig a kurta sor zöldre vált, annak jeléül, hogy az üzenetet elolvasták.

 Pedig nem akart kimenni.

 A halvány fényben távolságtartóan vizsgálgatni kezdte a kezét. Duzzadt, élénkpiros, levedző bütykök, a bőre felső hámrétegének lógó cafatkái…

 Blöeh.

 Még egy pillantással a kézfejére annyira felbosszantotta magát, hogy felpattant, és úgy ahogy volt, trikóban és alsónadrágban átcsörtetett a folyosó átellenes oldalán lévő fürdőegységbe. A szenzoros csap alá dugta a balját, néhány „bordel”-t elsziszegve lemosta a kezét, majd visszatrappolt a szobájába.

 Kapkodva szárazra törölt, fertőtlenített, tapaszt ragasztott, és felhúzta a rögzítőpólyát.

 Jó, akkor kimegy. És nem érdekli, mit mondanak; nem érdekli, mert ő nem tehet róla. Csak megtörtént, semmit nem tudott ellene csinálni, úgyhogy nem érdekli.

 Magára rángatta az egyen-kezeslábasát, belebújt a bakancsába, majd egy csattintással befűzte a mágnesszalagjait. Ahogy sarkon fordult és a szobácska kezelőpanelének fekete tükröződésében megpillantotta magát, elbizonytalanodott.

 Ezt csinálta magával az első napon.

 Elsőn? Mínusz elsőn. A küldetés még el sem kezdődött.

 Alkalmatlan erre.

 Nem látták a tesztekből, hogy ez lesz? El sem kellett volna hozniuk.

 Megint a kezére pillantott, majd körbenézett a még idegen szobán – az ablaktalan, optik-diódával teleépített falon, az ágyon, a tárolószekrényen, az alacsony asztalkán és a mágnesszéken. 

 Nem, nem, ez nem igaz. Ő jönni akart.

 A fejesek pedig beválogatták.

 Egy utolsó sóhajjal kilépett a félrecsusszanó ajtón.

 A szenzoros fény kialudt.

***

 Halk koppanással tette le maga elé a teáját, és leült.

 Az asztal egy másodpercre elhallgatott.

 – Ezt nézd – bökött feléje Dominic, majd visszafordult a mellette ülő Josephine-hez, akin még mindig a szkafander alá vett ruhácskája volt. Vendégnek nézett ki vele az ő indigó és bézs kezeslábasaik között. – A gyerek…  – akarta folytatni Dominic, Josephine azonban a szavába vágott.

 – Szia, jól vagy? – mosolygott rá, aggódó pillantást vetve Jules bekötött baljára.

 – Aha – felelte Jules, miközben kezét gépiesen az asztal alá ejtette. – Gratulálok a kilövéshez. – Ehhez aztán mondani akart még valamit, amiben benne van, hogy milyen elképesztő az, hogy két tonnányi robbanóanyag alattad alig egy perc alatt a sztratoszférába lök, egy újabb perccel később már hetven kilométer magasan vagy a mezoszférában, majd további két perc múlva kint az exoszférában, az űrben, a gravitáció nélküli semmiben, és a rakéták egyre fogynak mögüled, míg az egész építményből csak az űrhajó marad, a kis babaház… és aztán egyszer csak célba érsz.

 Szóval valami olyasmit, hogy az, ami most történt vele, fantasztikus és félelmetes. Akárhogy próbálta azonban mindezt értelmes angol szavakká formálni, valahogy minden túl bénán hangzott volna, így végül aztán nem is mondott semmit.  

 Josephine-nek azonban úgy tűnt, ennyi is elég, mert bólintott, és visszatért az előtte levő, félig megevett tízóraijához. Előkészített, ion-sterilizált, vákuumdobozolt – és mostantól egy éven keresztül mindennapi betevőjük. Ha jól látta, a lány előtt egy cukorborsós-algás-selyemhernyós adag volt.

 – A gyerek szétverte a kezét! – bukott ki Dominicból a szenzáció.

 Jules szívéből kívánta neki, hogy dögöljön meg.

 Josephine megrökönyödött képet vágott, majd segítségkérőn körbepillantott az asztalnál ülőkön – a gazellatestű, fahéjbőrű, sakkbajnok Alana McCormickon; a colos, mindig valami hangszeren cicergő Rajeev Lal Mukhopadhyay-on; a gyilkos combú, púderrózsaszín hajú, mahjong-vitéz Meixiu Songon; végül visszafordult a bikavállú, volt baseball-csapatkapitány – rohaggyonmeg – Dominic Armstronghoz.

 Josephine tekintete aztán még utoljára összevillant Jules-ével, mintha nem akarná elhinni, hogy ez a hatalmas bunkóság most tényleg megtörténik. 

 Erre aztán valahogy senki nem akart semmit mondani, másodpercekig nem is hallatszott más, mint a hologram-énekesnő, DeeVa valamelyikük okospántjából zubogó legújabb, „Honey Me” című dala, meg a kantin többi asztalánál üldögélő-álldogáló tiszt beszéde. 

 – Meixiu is csinálta – fordult erre Alana Jules-höz, valószínűleg vigasztalásnak szánva, miközben a vele szemben rémülten pislogó lánynak még mutogatott is, elhúzva a hüvelykjét a csuklója előtt. – Reggel, tudod, azt. 

 A beálló fehér zajban szinte hallani lehetett, ahogy Meixiu lelke elhagyja porhüvelyét. A következő másodpercben felpattant Jules és Rajeev közül, majd kiviharzott a kantinból.

 Most Alanán volt a sor, hogy rábámuljanak.

 – Csak Jules-nek mondtam, hogy ne érezze rosszul magát! – védekezett széttárt kézzel.

 Josephine a túloldalon zavartan pislogott, Dominic nevetgélt, Jules és Rajeev pedig hallgattak. Jules a meglepetéstől, Rajeev meg valószínűleg lenézésből, mint általában.  Mert Rajeev rendesen senkivel nem spanolt, de mindenhol ott volt, hogy aztán a megfelelő pillanatban elterüljön egy gunyoros kis kifejezés a képén. Nem feltűnően, de ott volt, egyértelműen és félreérthetetlenül.

 Akkor is, amikor ő tegnapelőtt dührohamot kapott.  

 Megint eltelt néhány feszengős másodperc, majd Josephine az ajtó felé kezdett pislogni.

 – Jól lesz?

 Kollektív vállvonogatás.

 – Biztos – dörmögte Dominic, Jules azonban tudta, hogy Dominicot halálosan nem érdekli, mi van Meixiuval. 

 Jules a teájába kortyolt.

 Meixiu akkor… vagdosta magát? Csinál valaki ilyet teljesen hirtelen, vagy már előtte is lehetett vele ilyen? Bár akkor nem is jöhetett volna ide – mert hát mentálhigiénia meg minden. 

 Aztán Jules arra gondolt, hogy tulajdonképpen ő is itt van, és tegnap ő is szétverte a kezét. Pedig mennyi tesztet csináltak stressztűrésre!

 – Jelentetted valakinek? – címezte Josephine Alanának, mire az fontoskodón kihúzta magát.

 – Nyilván – artikulálta azzal a tudálékos hangsúllyal, ami Alana sajátja volt –, mivel ezeket jelenteni kell, ha nem tudnád.

 Josephine állkapcsa erre megfeszült, Jules pedig egy másodpercre komolyan azt hitte, hogy a csaj mellette most meg lesz pofozva.

 Az okospánt új számba kezdett, Alana csuklója felett a „Late Night Sky Boogie”-felirat villant.

 Fájdalmasan hosszúra nyújt az a valóságban egészen rövid idő, amíg Josephine eldönthette, hogy Alana megpofozásának napja nem ma lesz, ami után visszahajolt a doboza fölé. Jules ezt egy kicsit sajnálta, pedig akkor az ő dolga is kicsit elfelejtődött volna. 

 – Ezt akkor sem kellett volna így elmondanod.

  – Azt mondok, amit akarok.

 Josephine csak a szemöldökét ráncolta, mire valaki lefékezett az asztaluknál. 

 – Örülök, hogy mindenki remekül van – kezdte Cohen azzal a csupafog vigyorával, amit Jules már jól ismert. – Jules, megvagy? – nézett rá elkomorodva, mire ő sután bólintott. Cohen tekintete aztán az asztal átellenes oldalára siklott. – Josie?

 Josephine feltartott hüvelykujjal igyekezett lenyelni a szájában levő falatot. 

 – Helyes. Csak szólni akartam, nemsokára kezdődik a hajó bejárása az Emissarosoknak. – Egy másodpercre elhallgatott, és a háta mögött a kantin közepén álló, kettős kijelzőre pillantott, amelyek közül az egyik a MET-nek, azaz a küldetés idejének, míg a másik a standard földi időnek volt fenntartva „UTC” név alatt. Az első kijelző egyelőre lenullázódva hunyorgott, míg a másodikon 10/06/81 10:19:43 állt, túl rajta az átlátszó falrészen át az űr sötétje ásított csillagoktól pettyesen.  – Utána egy kis szabadfoglalkozás – fordult vissza Cohen Josephine-hez –, aztán a vacsora után lesz még egy maratoni eligazítás. Mindjárt kap róla mindenki értesítést a Regulus-ból, de azért szólnátok Meixiunak is?

 Az asztal bólogatott.

 – Jól van, akkor nemsokára találkozunk – intézte Cohen még búcsúzóul Josephine-hez, intett nekik, majd ahogy jött, el is ment.

 – Nem akarok szemétnek tűnni – szólalt meg néhány másodpercnyi újabb üresjárat után Dominic, és állát a tenyerébe támasztva Jules-re nézett –, de ti egyébként nem tudtátok, hova jöttök?

 Ah, már megint itt tartanak.

 – Nyilván tudtuk – rángatta a szemöldökét Jules.

 – Akkor? – érdeklődött Rajeev is.

 Jules egy pillanatig azon volt, hogy rájuk borítja az asztalt – amit persze úgysem tudott volna, mert a mágnes benne kérlelhetetlenül kapaszkodott volna a padlóhoz, de azért jólesett legalább elképzelni.

 Végül persze semmi ilyesmi nem lett a vége, csak fújtatott egyet.

 Hogy magyarázná el nekik, amit nem lehet elmagyarázni, mert ő maga sem érti? Sem ő maga, sem doktor Al-Abbasi, sem Schneider.

 Önkéntelenül is Josephine-re pillantott, aki azonban épp próbált nem megfulladni a vizében, tehát nem ért rá kisegíteni.

 – Erre nem lehet teljesen felkészülni – bökte ki végül sután. 

 De ha egyszer így van! Az ember agyáig egyszer csak elér, hogy ő most tényleg itt van, hogy ez tényleg megtörténik, és hirtelen valahogy csak minden túl sok lesz, és aztán csak bamm. Bamm, bamm, bamm… bamm.

 És utána majd’ összecsinálja magát, úgy fáj.

 Megint ötlettelen csend volt egy darabig. Aztán ahogy Alana unalmában épp végignyúlt volna az asztalon, csipogni kezdett a karkötője, és a csuklója fölött egy puszit dobó, metálszőke lány hologramja jelent meg. Alana örömében felsikkantott, felpattant, majd kirohant a kantinból, magával víve a „Late Night Sky Boogie” utolsó akkordjait. Josephine úgy bámult utána, mintha egy kanál vízben meg tudná fojtani. Jules kissé kárörvendőn arra gondolt, hogy még rengeteg idejük lesz összespanolni – mert ez az okvetlenkedő amerikai, akit a londoni kislány három szóból megutált, több mint egy éven át a szobaszomszédja lesz. 

 Dominic a pántját babrálta, amin egy másodperccel azelőtt pittyent a Regulus-üzenet. Josephine is vetett egy pillantást a saját pántjára, majd eszébe juthatott valami, mert kiegyenesedve nézett Dominicra.

 – Hol a kutyád?

 Dominic kelletlenül tápászkodott fel a padról.

 – A szobámban. Még nem csomagoltam ki.

 – Szegény Boomer.

 – Ja – hagyta rá Dominic.

 Jules felhajtotta a teáját.

 Josephine nem tudhatta, mert most beszéltek rendesen először, de Dominic magasról lesajnálta azt az egyébként szuperaranyos robotkutyát, amit az egyik szponzorcégtől kapott, a „kiképzés alatt elért legjobb eredményért”. Pfff, sokkal inkább, mert vele lehetett a legjobban reklámozni. 

 – Szerintem most már készülj – javasolta Dominic, mire Josephine megfogta a dobozt, és ő is felállt.

 – Igazad van – felelte, azzal az érthetetlenül vidám mosolyával biccentett Rajeevnak és Jules-nek, a kijárat menti gyűjtőbe dobta a szemetet, majd kilibbent az ajtón.

 Jules még sokáig bámult arra a pontra, ahol eltűnt a szemük elől.

***

 Josephine jóleső sóhajjal zuhant az ágyára, és végigsimított a selymes, színjátszó nanotakarón.

 Néhány perccel azelőtt ért véget a Jubilant bejárása, ő pedig csordultig volt elektromos izgalommal. Mindaz, amit eddig csak műszaki rajzokon, látványterveken és virtuális szimulációkon látott – sőt, valamit még azokon sem, mert egyes megoldások elképesztő módon csak az utolsó pillanatban kerültek a helyükre –, itt volt! Itt volt a keze előtt, a talpa alatt, a feje fölött, az egész elképesztő szerkezet, amit hat éven át épített a fél világ!

 Josephine nem ismerte rá a megfelelő szót, ami igazán leírhatta volna a hajót. Minden hipergyors, hiperbonyolult, hiperérzékeny és hiperlátványos volt; az ismert tudomány tizenötezer tonnába sűrített csúcsa – ő pedig mindennek a része lehetett. Alig fogta fel.

 Hanyatt fordult az ágyon és a halványkék eget rajzoló diódák felé emelve a kezét az aznap reggelre gondolt. Teljesen hihetetlennek tűnt, hogy az az idegőrlő éjszaka csupán néhány órával azelőtt volt. 

 És a többi gyakornok? Ismerte már őket korábban látásból, a köszönésig is eljutottak, de ez most egyszerűen katasztrofális volt – ráadásul nem is tudná megmondani, hogy miattuk vagy miatta, amin egy egészen kicsit mosolyognia kellett. Pedig hogy irigyelte őket! Különös volt belegondolni, hogy ezek a távolról irigyelt csodagyerekek talán még annyira sem tudnak viselkedni, mint ő. 

 Oldalra fordult, majd elégedett sóhajjal húzta magához a mellette heverő űrsisakos plüsscicát, amit még a nénikéjétől kapott a müncheni kiképzése kezdetekor.

 Kinyitotta a szemét, és rájött, hogy nem érzi a karját. A csuklópántja tizenhét óra nulla hármat mutatott, ami azt jelentette, hogy még volt egy órája a vacsoráig.

 Felült, megnyomkodta zsibbadt jobbját, majd nagyot ásított. Így még lesz ideje embert csinálni magából. 

 Már fél lábbal kint volt a folyosón, amikor visszapillantva Meixiu ajtaján állapodott meg a tekintete. Egy hosszú másodpercre megtorpant, majd az elfeküdt haját rendezgetve kilépett a szobából.

 Tíz perc múlva két pohárral a kezében tért vissza, majd elbizonytalanodva állt meg a kis zug előtt.

 Hogy kell ide bemenni? Tartsa a csuklópántját az érzékelőhöz? Nyomjon meg valamit rajta? Kopogjon, szóljon? Az ő ajtaja csak kinyílik, és kész.

 – Szia, bejöhetek? – kérdezte végül fennhangon, és eltelt egy, két, három másodperc.

 A negyedikre már épp arra gondolt, hogy hagyja a dolgot, amikor az ajtó félrecsusszant, mögötte pedig ott állt Meixiu egyen-kezeslábasban és papucsban.

 Kézzel nyitott neki ajtót? Nem túl praktikus.

 – Tessék? – szólalt meg Meixiu, udvarias mosolyt villantva.

 Josephine feléje nyújtotta az egyik poharat.

 – Hoztam fűszerkávét – mondta, mire Meixiu lebámult az italra.

 – Nem szeretem. 

 Josephine egy pillanatra lefagyott, és lepergett benne az a pár perccel azelőtti jelenet, amikor ő a kantinba menet találkozott Alanával, megkérdezte tőle, hogy Meixiu szereti-e a kávét, és vállrángatva azt mondta, hogy „ja”.

 – Ó – mondta ostobán, és eldöntötte, hogy ezt most teljesen jogosan és igazságosan a lányra fogja kenni. – Így hallgasson az ember egy New Jersey-ire.

 – Alana mondta? – lepődött meg Meixiu is.

 – Ühüm, de akkor majd megiszom én. Bejöhetek? – Josephine beljebb lépett a félrehúzódó Meixiu mellett, miközben az ajtó a helyére csusszant. – Akkor mit szeretsz? – kérdezősködött tovább, miközben végigjáratta tekintetét az övétől nem sokban különböző szobácskán. Itt csak az volt más, hogy Meixiu csomagjai már nem hevertek bontatlanul a földön.

 – A fruppót – felelte amaz szórakozottan, miközben az ágyára ereszkedett. A króm világítás előnytelen, különös színnel festette meg homokszínű arcát.

 Josephine megértőn hümmögött, ahogy eszébe jutott az a Bear Bar nevű kis büfé otthon, ahol mindig megállt az iskolából hazafelé, hogy vegyen egy ilyen, gyümölcsökből és magvakból készült, ezerféleképpen ízesített italt. Neki a kardamomos volt a kedvence, de csak ritkán vett, mert egy heti kreditjét el kellett verni rá. Ahogy egy másodpercre felvillant Josephine-ben a nosztalgia, a poharakat a fal mellé tolt mágnesasztalkára tette, majd visszafordult Meixiuhoz.

 – Leülhetek? – kérdezte, majd a lány biccentésére Josephine a mágnesszékre huppant. – Elromlott az ajtód?

 Meixiu félrenézett, és csak egy másodperc múlva felelt vonakodva.

 – Majd kitalálom, hogy akarom beállítani. A mozgásérzékelő hülyeség, mindig kinyitja az ajtót, ha elmegyünk előtte. Szóval most egyelőre ez van. – A szavai után szinte tapintható feszültség maradt a levegőben.

 Josephine hümmögve a kezeslábasa ujját nézegette, mialatt összeállt benne, hogy reggel Alana valahogy így láthatta meg Meixiut, amint levezeti az idegességét. Hát, akkor erről nem beszél most többet.

 Viszont most, hogy belegondolt, eleve hülye ötlet volt, hogy idejön és megkérdezi Meixiutól, jól van-e. Ezt sehogy nem tudta volna jól kivitelezni. 

 – Lehet, hogy nekem is ki kéne kapcsolnom – mondta inkább csak magának, hogy lezárja a témát. Erejét megfeszítve próbált visszaemlékezni, hogy tud-e bármit a lányról, amit biztonságos témaként feldobhatna, amiről beszéltethetné, de az öt másik gyakornokkal tényleg csak látásból ismerték egymást. Münchenben a kiképzőközpontban futottak néha össze meg az utolsó két reklámeseményen, és ennyi. Persze megnézett velük néhány interjút, de azok inkább csak amolyan marketingfogások voltak, megismerni őket nem lehetett belőlük.

 Akkor miről beszéljen, a gázos délelőttről? Mert Josephine hirtelen tényleg nem tudott jobbat. 

 – Tudom, hogy még soha nem beszéltünk rendesen egymással, de a délelőtt csak nekem volt nagyon fura? – óvatoskodott aprót nevetve.

 – Dominic miatt? Láttam, milyen arcot vágtál, amikor bejelentette, hogy mi volt Jules-lel – nevetett fel végre Meixiu is. – Van egy stílusa.

 Josephine erre más szót használt volna, de nem tudta még, kinek mit lehet mondani. Úgy döntött, témát vált. 

 – Tényleg, és aki Schneiderrel beszélgetett, az…?

 – Jeong Donghae? Őt nem ismered?

 – Ja, hogy az ő?! Eddig csak felvételről láttam, esküszöm nem ismertem meg!

 Meixiu erre megint csak elmosolyodott, Josephine pedig csodálkozó hümmögéssel körbefordult a székkel, miközben maga elé idézte Jeong Donghae arcát. A harminchárom éves, szigorú, egyesült-koreai mérnökinformatikus a Goliath Inc. ajánlásával került a Jubilant legénységébe.

 A szobára lassan kényelmetlen csönd telepedett.

 – És… mondd csak, szereted a „Sugárúti éjszakákat”? – kérdezett rá Josephine kínjában az első eszébe jutó, épp menő popkult slágerre, egy misztikus light novel sorozatra.

 – Nos, nem utálom – felelte Meixiu rendkívül diplomatikusan –, de Alana például imádja. Bár ő a legtöbb ilyen híres dolgot szereti. 

 Josephine, hogy erre ne kelljen semmit mondania, inkább belekortyolt a kávéba. Aztán Meixiunak láthatóan eszébe jutott valami, mert elkerekedett szemmel nézett rá. – Tényleg, te tudsz az orosz srácról?!

 Josephine rábámult.

 – Kiről?

 Meixiu vonásai komollyá merevedtek, előrecsusszant az ágyon, Josephine pedig tudhatta, hogy most pletyka – igazi, nagybetűs Pletyka fog következni. A kibomlani készülő titok vibrálása töltötte meg a levegőt.

 – Lehet, hogy még nem találkoztál vele – kezdte Meixiu lassan –, de Vitalij Borinnak hívják, és elvileg gyakornok, mint mi. Senki semmit nem tud róla, mert az utolsó pillanatban döntötték el, hogy jön.

 – És ki küldte, valamelyik cég?

 Meixiu megingatta a fejét.

 – Elvileg az Orosz Köztársaság küldte.

 A beálló csendben a két lány egymásra bámult.

 – Ezt nem értem – ráncolta a homlokát Josephine.

 – Ennyit tudunk. Fura, nem?

 Josephine némán tátogva bólogatott.

 Az nem kifejezés!

 Hiszen a gyakornokokat nemzetközi versenyeken és többfordulós, hónapokon át tartó szelekciók során választották ki. És még ő sem jutott be a legjobb hatba, az kellett hozzá, hogy most itt legyen, hogy Amira Lellouche, az algériai jelölt visszalépjen. Hazájának vezető magánegyeteme ösztöndíjat ajánlott neki, így a lány már nem akart többé a Jubilantra jönni. És ezt Josephine teljesen meg is értette. 

 Már a gyakornokok válogatója is a közvélemény komoly bevonásával történt, onnantól kezdve azonban, hogy végleges lett a hajó legénységének névsora, váltak csak igazán élő reklámtáblává. Médiaeseményeken, interjúkon, beszélgetéseken, műsorokban kellett részt venniük, és olyan mosolygósnak, okosnak és udvariasnak lenni, amennyire csak bírtak. Az igazán vonzó gyakornokok köré pedig – Josephine itt az átlagos külsejűek irigységével gondolt Alanára és Dominicra – teljesen önálló reklámkampányokat építettek.

 De hogy fogjanak valakit, és mindezt megkerülve, teljesen átláthatatlanul és érthetetlenül az utolsó percben ideküldjék? Ennek semmi értelme nem volt!

 – É-és ő hol van most? Nem is láttam odakint.

 – Eljasszal van egy szobában, tegnap óta még nem nagyon jött ki. Ez minden, amit tudok, de ha te hallasz valamit, mindenképpen szólj!

 – Úgy lesz! – ígérte Josephine, majd megint csend ereszkedett rájuk.

 – Láttad már a játékunkat? – kérdezte aztán Meixiu.

 Ah, azt a csillivilli fantasy MMORPG-t, ami saját Jubilant-szervert kapott, és így a küldetés hivatalos játéka lett.

 – Még nem. Jó?

 – Hát azt nem tudom, de én teljesen a megszállottja vagyok – jelentette ki Meixiu felvillanyozódva, és Josephine tudta, hogy végre megtalálták a tökéletes témát.

***

 Jules hunyorogva takarta el a szemét, ahogy a szobája sötétjéből a folyosóra lépett. 

 A hajón csend honolt. Miután a tizenegyes takarodót és a pityergő anyukájával egy utolsó holotelefonálást követő két órával később is csak forgolódott az ágyában, úgy döntött, papucsot húz, és sétál egyet.

 Ahogy a puha fényt megszokva elindult a Jubilant tóruszában, beszéd ütötte meg a fülét. Női beszéd, de olyan pergő és olyan vaskos akcentusú, hogy egy szót sem bírt kivenni. Néhány lépés múlva aztán a folyosó kanyarulatában feltűnt Josephine, ahogy a fal átlátszó részének kiszögellésén könyökölve holotelefonál. Josephine Londonból származott, ezért Jules úgy gondolta, ez az érthetetlen angol a cockney-dialektus lehet. 

 Jules megtorpant, ahogy rájött, talán nem kéne látnia, ahogy a lány reszkető hangon a családjától búcsúzkodik. Az ilyesmi túl intim dolog. 

 Mielőtt azonban kitalálhatta volna, mit csináljon, a másik észrevette őt. Intett neki, majd visszafordult a holoképernyőhöz, hogy elköszönjön. 

 Jules kissé zavartan továbbindult, és mire Josephine-hez ért, az már csak a szemét törölgette az elsötétült holoképernyő előtt. A lány is csak egy pulóvert vett az alvós pólójára, meg a lábára egy surranót, aminek becsatolatlan szalagjai a bokája körül lifegtek. A folyosó fényében még sokkal sápadtabbnak tűnt az arca, mint egyébként volt.

 – Szia – köszönt Josephine még túlságosan is csillogó szemmel, de mosolyogva. 

 – Szia. – Jules az ablak tükröződésében nézte magát, ahogy Josephine mellé könyököl.

 Egy magasak voltak.

 – Nem tudsz aludni?

 – Már aludtam, csak felébredtem, hogy szomjas vagyok – hazudta Jules, maga sem tudta, miért. A tenyerébe támasztotta az állát, úgy figyelte, ahogy alattuk, a Keleti-Parton sűrű, kígyószerűen villogó felhők kavarognak. A lent elterülő városok pókhálókként szétfutó fényei hol feltűntek, hol eltűntek, és az egész olyan hatalmas és részletgazdag volt, hogy bele kellett feledkezni. 

 A rájuk boruló, zajos csöndben áramkörök, ventillátorok, meg apró motorok zúgása és állapotjelentések távoli pittyenései hallatszottak.

 – Szép, nem? – sóhajtott Josephine.

 Jules hümmögött, majd ahogy látta, hogy a lány nem figyel rá, végigfuttatta a szemét a hátán, a derekán, a kerek fenekén, a combján és az ívelt vádliján. Legalább ennyi jó jusson már neki ezen a hülye napon.

 Amikor ismét felnézett, a tekintete az ablak tükröződéséből őt figyelő Josephine-ével találkozott.

 – Mintha rövidebb lenne a hajad – mondta játszott lazasággal, de közben azért felforrósodott az arca, hogy rajtakapták.

 – Észrevetted? – lepődött meg Josephine, majd megrázta a vállát seprő, sötétszőke haját. – Csak azért vágattam belőle, mert hallottam, hogy hagyomány. Mint megnézni azt a százéves szovjet filmet.

 – Ó, tudom. Velünk megnézették, nagyon rossz volt.

 Josephine elmosolyodva visszafordult az ablak felé, Jules pedig meg mert volna esküdni, hogy azt dünnyögi: „szép mentés”. 

 Eltelt néhány csöndes másodperc.

 – És minden jó? Tetszik a hajó? – kérdezte végül Jules kínjában, csak hogy mondjon valamit.

 Josephine mosolya szélesebb lett, ahogy biccentett.

 Persze, nevesse csak ki.  

 – És te is… jól vagy, ugye? – kérdezett vissza Josephine megkomolyodva, óvatosan pislogva Jules maga elé fektetett kezére. 

 A fiú egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy felháborodjon-e. Ha most csak csevegnek, és egy helyesléssel elintézik ezt, akkor rendben van. De ha Josephine-t tényleg érdekli, akkor nem gondolhatja komolyan, hogy pont ővele fogja megbeszélni a legsötétebb frusztrációit. Nem is ismerik egymást.

 – Jobban – felelte Jules kurtán, és úgy tett, mintha megint belefeledkezett volna a Föld látványába. A szeme sarkából látta, hogy Josephine néhány másodpercig érdeklődve méregeti, de aztán megérthette, hogy nem fog neki erről többet mondani, mert ő is visszafordult az ablakhoz.

 Különben is, Jules biztosra vette, hogy mástól már úgyis hallotta az egészet.  

 – Azért egy kicsit tényleg ijesztő ez az egész – állapította meg Josephine halkan. – Több, mint egy évig távol leszünk. Mi van, ha valakinkkel történik valami? 

 Jules a keleti félteke felett úszó egyik lusta műholdról a lány komor arcára nézett.

 – Nem lesz semmi baj – jelentette ki, de nem azért, mert ő erről meg lett volna győződve, hanem mert tudta, hogy erre ezt kell mondani. 

 Josephine nem felelt. 

 – Milyen volt a kilövés? – kérdezte aztán Jules hirtelen témaváltással, mert rájött, inkább ő sem akar most ilyeneken gondolkodni.

 – Jó, azt hiszem – vonta meg a vállát Josephine kiegyenesedve. – Minket Új-Uglegorszkban lőttek ki, másodikként, szóval nem volt akkora felhajtás, mint veletek tegnapelőtt Wenchangban. Elképesztően izgultam, de közben meg valahogy nagyon gyorsan vége lett… Ti is valahogy így voltatok vele, gondolom.  

 Jules bólintott, majd egy kis ideig megint csak a Jubilant zúgott körülöttük halkan.

 – Mondhatok valamit? – szólalt meg aztán Josephine, egy ásítást elnyomva. – Tudom, hogy nem ismerlek titeket meg ilyesmi, de nekem a mai délelőtt elég fura volt. 

 – Furák vagyunk – erősítette meg Jules blazírt képpel.

 Josephine zavartan pislogott, valószínűleg azt hitte, viccel, de aztán néhány másodperc múlva megszületett benne a felismerés.

 – Oh.  

 Igen, végül is mondhatjuk így. Meg úgy is, hogy Dominic egy bully, Alana teljesen fogalmatlan, Rajeev úgy néz rájuk, mintha a cipője talpára ragadt rágó lennének, Meixiunak pedig megalvad a szájában a tej. 

 – De azért nem olyan rossz – jegyezte meg Jules gyorsan, amikor rájött, mégsem szép, hogy így beszél a társairól, akármennyire is idegesítik néha. – Dominicnak „átlagon felüli a kezdeményezőkészsége és vezetői alkat”, Alanának „kimagasló az intelligenciája”, Rajeevnak és Meixiunak pedig „fejlettek a matematikai és absztrakt készségei” – idézte fel a róluk készült elemzéseket. – „Csoportként kommunikációjuk megfelelő, magatartásuk célorientált és alapvetően kooperatív” – folytatta tudományoskodó hangon, mert hát volt abban valami vicces, hogy ezek a szép jelzők valójában mind idióta kölykökről szólnak.

 – Jó, értem – felelte Josephine, arcát a tenyerébe ejtve. – De akkor is, amit Alana csinált, az gáz volt.

 – Nem hiszem, hogy szándékosan csinálta – morfondírozott Jules az ablakon kibámulva. – Nem szokta érezni, mikor mit illik mondani. A fejesek egy idő után meg is tiltották neki, hogy egyedül nyilatkozzon. Ugyanakkor okos, és jól is néz ki, szóval itt a helye.

 – Gondoltam, hogy nem a szél fújta ide, de akkor is. 

 Némán kopogtak körülöttük a másodpercek, majd Jules állkapocsroppantót ásított.

 – Lesz olyan, ami nagyon hiányozni fog a Földről? – fordult Josephine-hez, kicsit büszkén, hogy ilyen jót tudott kérdezni.

 – Talán az úszás. Neked?

 – Te is úszol? – Jules meglepetten pislogott vissza, pedig ha jól megnézte az ember, tényleg látszott, hogy Josephine-nek van is egy kis válla. Ő persze akármit csinálhat, ugyanúgy néz ki. 

 – Ühüm! Nem tudtam, hogy te is.

 – Ja, meg a korábbi sulimban fociztam is, de aztán elköltöztünk, és annyiban maradt – gombolyította tovább Jules, miközben egy egészen kicsit közelebb csusszant. 

 – Én sosem próbáltam ilyen magányos sportot, csak a kiképzés alatt, de egészen megszerettem. – Josephine megdörzsölte a szemét. – Neked is az úszás fog hiányozni?

 – Azt hiszem. 

 Josephine hümmögött egy sort.

 – Te egyébként nem inni akartál?

 – Ja, de – felelte Jules, és ahogy ellépett a faltól, mintha a semmiből zuhant volna rá a fáradtság.

 Még egy másodpercre mindketten lepillantottak a Földre.

 – Reggel indulunk a Marsra.

 – Ühüm. Jó éjt.

 – Neked is.

 Ketten kétfelé indultak – ő a kantinba, Josephine a szobáikhoz.

 Már jónéhány méterre eltávolodtak egymástól, amikor Jules aznap utoljára hátrapillantott.

3. fejezet

A város hajnal előtt

 A bárban Josephine-t halk zsivaj és puncsszínű félhomály fogadta. Pácolt fapadló, rézzöld bárszékek, csupafém pult, körben pedig integető, dús páfrányok. Sokan voltak, de Cohent így is kiszúrta, ahogy épp Brielle Bouchard-ral próbálgatja a virtuális dartsot. Bouchard geológus volt Kanadából, halványlilára festett pixie-frizurás, atletikus nő, a küldetés kutatási vezetője és a két parancsok egyike.

 – Játszottál már ilyennel? – kérdezte a hadnagy, miután köszöntek egymásnak. 

 – Igen, de nem nagyon ment – felelte Josephine, majd észrevette, hogy Bouchard őt méregeti.

 – Valami megváltozott rajtad? – érdeklődött a kanadai.

 – Tegnapelőtt levágattam a hajam – rázta meg Josephine ugráló fürtjeit. – Azt olvastam, űrhajós hagyomány.

  Bouchard biccentett, majd a mellettük levő pultról egy teli rövides pohárkát nyújtott neki.

 – Jól áll – állapította meg mosolyogva, de Josephine biztosra vette, hogy csak udvarias, mert őszintén, nem állt neki jól. Viszonozta a mosolyt, majd felvont szemöldökkel elvette az italt. – Csak húzd le! – utasította Bouchard, és a saját poharát az övéhez koccintotta. – Isten hozott!

 – Most már a miénk vagy – búgta mögülük egy újabb hang. Nguyen Thi Linh Tan, vietnámi elektromérnök lépett hozzájuk, Lindaként mutatkozott be, majd hamuszürke kontyát imbolyogtatva újabb poharat nyújtott felé. – Azt tessék gyorsan meginni, aztán itt a következő!

 Josephine pedig nem tehetett mást, mint hogy szót fogad.

 Az este hátralevő része kissé összekavarodott benne, mivel mindent ledöntött, amivel megkínálták. A rövidek után először zöldnarancs-cidert ivott, majd vodkát. Az, hogy a vodkában chili is volt, csak akkor derült ki számára, amikor az már végigégette a nyelőcsövét. Ezeket meg a rendszertelen időközönként hozzájuk kortyolt zabsört aztán eléggé zokon vette a gyomra, úgyhogy miután jó félórát a bárpult hologram animációit bámulva sikerült visszanyernie a járóképességét, elköszönt a többiektől.

 Ez olyan három órája lehetett.

 Most már bőven elmúlt éjfél, talán hajnalodott is. Nem tudta volna megmondani, hol tart az éjszaka, de mindegy is volt – úgy érezte, bármennyit mutat a számláló, túl sok lenne.

 A klíma dorombolását hallgatva kibámult az ablakon. Odakint halványvörös derengésben meredeztek a légtisztító neo-fák oszloptörzsei, azokon túl pedig a város sziluettje villódzott.

 Nem volt most kedve a maszkja után kutatni, de nem tudta, mennyi odakint a por meg a nitrogén-oxid. Talán nem is lenne szüksége a plusz oxigénre meg a légtisztító peroxi-rétegre?

 Abban sem volt biztos, hogy magával hozta a maszkot – lehet, ottfelejtette a vacsoránál, az étteremben.

 Megunva a fontolgatást, Josephine lerúgta a vékony nanotakaróját, és az erkélyajtóhoz lépett. Alig ért hozzá a zölden vibráló vezérlőpanelhez, az ajtó szisszenve csúszott félre.

 Fülledt szél lobogtatta a trikóját, ahogy a korlátra könyökölve szétnézett. Alatta a hotel virágos előkertje, odébb néhány terpeszkedő napelem, majd a parkolóban biciklik, rollerek, egykerekűek, autók és buszok – elektromosak, hidrogén-és bioüzeműek, félig és teljesen önjárók. Az égen a város fényei, fürge fényrepülők, és villogó műholdláncok. A csillagokat nem lehetett látni, a hold soványka alakja azonban már lebukóban volt a háztetők felett.

 Alig vett néhány lélegzetet, Josephine rögtön érezni kezdte a jól ismert szúrást a tüdejében. Kellett volna a maszk.

 Egy újabb szélroham sűrű szmogot hozott magával, mire Josephine köhécselve visszabotorkált a hotelszobába. A jöttére felvillanó fényeket egy „vkljucsi”-val eloltotta, majd arra gondolt, hogy nemsokára megint mindenkivel rendesen beszélhet – ő brit angolul, a többiek nagy része pedig glóbul.

 Josephine lehuppant az ágyra, lenézett a lábánál sötétlő csomagjára, és egy pillanatra az egész olyan szomorúan aprónak tetszett. Körbehunyorgott a szobában, de tudta, hogy már mindent összepakolt reggelre – nem mintha nagyon lett volna mit: eleve csak a bőröndje tetejéről húzgált ki pár dolgot délután. A halom tetején ott fehérlett a holotáblácskája is, és ahogy Josephine felidézte, hány meg hány éber éjszakát töltött a holografikus képernyő előtt kushadva-magolva, keserédes érzés fogta el. Sokszor szidta magát, amiért jelentkezett; sokszor kívánta a francba a küldetést és mindenkit, akinek csak valaha köze volt hozzá, mégsem tudta rávenni magát, hogy visszalépjen. Úgyhogy leginkább csak dühöngött, és közben nagyon sajnálta magát, majd visszaült, hogy folytassa a tanulást, ahol abbahagyta – csak hogy húsz perc múlva újrakezdje a hisztizést. 

 Mert nekik, a kicsiknek hónapok alatt kellett a fejébe tömni mindazt a tudást, amellyel a program többi résztvevője már hosszú évek óta foglalkozott. Űrhajózás-történelem, matematika, klasszikus mechanika, elektromechanika, szerves és szervetlen kémia, űrjog, programozás, aerodinamika, geológia, anyagtudomány és végül: elképesztő mennyiségű műszaki adat és rajz. Mert ha az elektronika bekrepál, nekik akkor is tudniuk kell, hova nyúljanak. Persze „ezek nem fognak kelleni”, mondták – mégis kíméletlenül bevasalták minden betűjét.

 Josephine agya igen szerette volna ezt az irdatlan és bonyolult leckét kivetni magából, mert őt jobban érdekelte az, ami tollas, szőrös vagy nyálkás; mozgott, élt, és lehetett fogdosni, nyomorgatni, simogatni. Az adatok, képletek és számítások azonban nem éltek – ráadásul így, hogy még ilyen sokan is voltak, végképp meggyűlt a baja velük.

 De visszalépni? Azt nem lehetett. Ilyen lehetőség egyszer adódik az embernek.

 – Alfie.

 Az ágy melletti éjjeli asztalkán fekvő okospánt felvillant, domború kijelzőjén a jól ismert „Miben segíthetek?” felirat pislogott.

 – Mennyi idő a kilövésig?

 – Az idő két óra negyvenöt perc, a kilövés időpontja 2081. június 10. nyolc óra nulla nulla, a hátralévő idő öt óra tizenöt perc – felelte a pánt kedves fiúhangján, az elhangzottak pedig megjelentek a holokijelzőn is.

 Josephine sóhajtott.

 – Reggel elmegyek. Hiányzom majd neked?

 – Erre nem tudok válaszolni – felelte Alfie bután.

 – Ezért neveltelek? – háborodott fel Josephine, és szerette volna még húzni a személyi asszisztens szándékoltan primitív algoritmusát, de eltelt néhány másodperc, ő végül pedig nem szólt, csak zsibbadtan ült tovább a sötétben.

 Észre sem fogja venni, és reggel lesz. Hatkor kelnie kell, fél hétre elkészül, reggeli, aztán elviszik őket a negyvenhármas kilövőállomásra. Ott pedig már nem lesz idő ábrándozni, követni kell az időbeosztást, és mindent úgy csinálni, ahogy arra felkészítették.

 Josephine egyszeriben teljes bizonyossággal tudta, hogy őneki tizennyolc évesen nem itt lenne a helye, hogy haza akar menni, és hogy nem akarja, hogy reggel azzal a Szojuzzal kilőjék. Halványan derengett neki, hogy valaha talán ezt akarta, de most az egyetlen, amit tudott, hogy halálra rémül az egésztől. Haza akart menni a nagynénjéhez, befejezni az utolsó évét a gimnáziumban, szörnyeket ölni a játékában, rossz filmeket gyalázni a fórumokon, tudósítani Chiamakának a metrón látott hülye ruhaösszeállításokról, gyeplabdázni, játszani a szomszéd Pavel bácsi cicájával és idiótaságokon röhögni az osztálytársaival.

 És ezen kívül még annyi, de annyi mindent szeretett volna, ami nem ez, és amiket még megfogalmazni sem tudott magának, hogy úgy érezte, ő a legnyomorultabb ember a világon – ami persze nem volt igaz, Josephine azonban abban a percben csak a feszítő idegességet érezte, és mérhetetlenül sajnálta magát.

 Egy fáradt könnycsepp futott le az arcán.

 – Alfie – susogta az ágyra kuporodva, mire a kijelző ismét felvillant. – Hívd fel Millie nénit!

***

 Josephine gépiesen ellenőrizte a szkafander illesztéseit és a hevedereket. Nem tudta, hányadszorra végzi már ugyanazt a tagjaiba ivódott mozdulatsort, a borzasztó várakozást azonban valamelyest elviselhetőbbé tette. A szeme előtt káprázott a rengeteg, villanó kijelző, miközben a sisakjába épített hangszóróból a kilövésirányító hangja lágy zümmögésként fonta körbe agyát.

 Egész éjjel végül csupán két órát bírt aludni, azt is csak azután, hogy felhívta a nagynénjét, hogy még utoljára elbúcsúzzon tőle. Ezután persze megint sírni kellett kicsit, de aztán szép lassan erőt vett rajta a kimerültség.

 Amikor reggel felébredt, azt sem tudta, hol van. Az ébresztő után csak annyi ideje maradt, hogy áthúzzon az arcán egy mosdókendőt, fogat mosson, és gyorsan magára rángassa a holoruháját – a haját is jobb híján már csak az étkező felé baktatva fésülte át ujjaival. Ezután egyet sem pislogott, és máris a kisbusz felé tartva találta magát, amíg a csomagjaik a járművük oldaltárolójába emelték magukat. 

 Josephine azt hitte volna, hogy ekkorra már bizonyosan majd’ megbolondul az idegességtől, de a szervezete belefáradhatott a dologba, mert már csak szívdobogós vidorsággal várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Cöh, még hogy pityergészni? Ki? Ő biztos nem.  

 Miután megérkeztek a Nobel-díjas űrkutatóról elnevezett, szétnyílt kagylót formázó Nikulaenkov-űrközponthoz, gyors eligazítás következett, aztán elindultak a szkafanderekért.

 Josephine a fülében hallotta a vére izgatott dobolását.

 Neki semmihez nem kell nyúlnia. A gépek és a tisztek végzik a dolgukat, neki csak nyugodtan kell ülnie.

 Megmozgatta nyirkos ujjait a kesztyűben.

 – Tíz perc a kilövésig, a teljes tömeg tizennégyezer-hétszáznégy kilogramm. A hasznos teher hatezer-háromszázkét kilogramm, a fedélzeten…

 Már sokan kimentek az űrbe, nagyon sokan, és nem volt probléma. Ha azok egyben a hajóra értek, ő is oda fog. Biztos volt benne. 

 – A kilövés meghiúsulása esetén…

 Mint kiskorában az ábécét, úgy darálta le magában a forgatókönyvet. Veszélyhelyzet start közben: mentés mentőtoronnyal. Veszélyhelyzet az orbitális pályára emelkedés közben: mentés mentőtoronnyal. Veszélyhelyzet az orbitális pályán repülés közben: űrrandevú és összekapcsolódás a Második Űrállomással.

 A vakító villogásban lepillantott az eléje vetített holokijelzőn le-fel futó ellenőrzőlistára, majd a combjára velcrózott papírfüzetkére, és elmosolyodott.

 Elvileg óvintézkedés volt, de inkább hagyomány. Josephine úgy gondolta, ez is csak olyasmi lehet, mint amikor tegnap este a bárban Eljas Heikkinen, a finn elektromérnök erősködött, hogy nézze meg azt a százéves szovjet filmet. Vagy amikor az Emissarra való beszállás előtt Cohen vizet löttyintett a buszuk kerekére. Vagy hogy ő levágatta a haját.

 Körülötte a többi szkafander egyre kevesebbet mocorgott, a rádióba azonban olyan gondtalanul szóltak bele-bele, mintha csak a maglev-vonatuk¹ indulására várnának. Josephine nem tudta, csak ő van-e így vele, de mintha a bőrén érezte volna a várakozás elektromos feszültségét.

 – Ah, basszus, nem tettem be hajfestéket! – nyafogott fel mindannyiuk fülében Brielle.

 – Valaki biztos visz még fel – vetette fel egy józan férfihang, amelynek a gazdáját Josephine hirtelen nem tudta beazonosítani.

 – Olyan szín senkinek nem lesz.

 – Holnapig még megkérdezheted az Állomásokon is – javasolta valaki más, talán Linh Than.

 – Tisztára le fog nőni...

 – Hallod, én nem is tudom, milyen az eredeti hajszíned.

 – Láttál már vízbefúlt, többnapos döglött patkányt? – hasonlított Brielle kedvetlenül.

 – Kevesen voltak, nem? – dobta be aztán Cohen elégedetlen hangon, Josephine pedig Gribov öt perccel azelőtti bejelentkezésre gondolt. Az űrközpont vezetőjének háta mögött egy egész teremnyi újságíró ült mindenféle felvevővel, Cohen pedig elsütötte az alkalomra tartogatott szóvicceit – mint hogy „igyekszünk nem elszállni”, vagy „űrös frázisok”. Josephine alig látott az izgalomtól, de még ő is tudta, hogy mind vállalhatatlan volt.

 – A Changnu kilövésén egymást taposták – értett egyet megint a józan hang.

 – Ugye? Pfft, mintha bárkit is érdekelnének azok a balfékek – kontrázott valaki, amit halk nevetgélések követtek. 

 Josephine nagy szusszanással pillantott fel a kijelzőre – három perc és harminchét másodperc a kilövésig –, ahogy valami különös hitetlenkedés öntötte el, hogy ez vele most tényleg megtörténik. Pedig nem is úgy jutott be, mint a többiek, hanem csak beugrónak, helyettesnek, másodikként. Hogy lehetett elég jó ehhez? Hogy ülhet most itt ezzel a sok okos emberrel? Hogy mehet ő a Marsra?

 Szürreális.

 A hajó finoman duruzsolni, majd vibrálni kezdett alattuk. A főképernyő jobb alsó sarkában pergő számláló T-00:00:06-ot mutatott, Josephine-nek pedig újabb löket adrenalin rohant szét tehetetlenül az ereiben.

 Még hat másodperc.

 Megtörténik.

 A rádióban hallotta, ahogy a többiek halkan mormolni kezdenek.

 – Öt. Négy. Három. Kettő… 

 A hajtóművek erősödő zúgásával a fejük fölé rögzített kabalaállatkák hintázni kezdtek, és Josephine csak a hirtelen ránehezedő gyorsulási erőből érezhette, hogy a hajtóművek elrúgták őket a kilövőállásból.

2. fejezet

Vöröslik elmaszatolódva

 – Én azt akarom – jelentette ki Dominic a legtávolabbi szobára mutatva, ahogy belépett előttük. 

 – Nekem mindegy – morogta Jules, majd nagyot nyelt, mert aznap már sokadszorra akart visszajönni a reggelije. Vett néhány mély levegőt, de semmivel nem lett tőle jobb.

 Itt vannak. 

 A Föld felett négyszázkilenc kilométerrel, holnapután indulnak a Marsra, és már nem gondolhatja meg magát. Nem tud majd beszélni se Pièrre-rel, se Maurice-szal, se az anyjával, se a papával… Pedig abba ő komolyan bele fog őrülni, nem fogja kibírni ezekkel a gyökerekkel.

 A szíve vadul dörömbölt a mellkasában, a gyomra helyén pedig csak egy fájdalmas görcscsomó volt. Nagyon régen nem érezte már magát ilyen szarul.

 – Akarsz lenni a szélén? – ajánlotta fel Rajeev melléje lépve. Jules csak megrántotta a vállát, igazából azt sem tudta, miről van szó. – Jó, akkor én leszek itt – mutatott Rajeev a középső szobára, te meg…  

 Jules már nem várta meg, hogy befejezze, csak befordult a legközelebbi nyitva álló ajtón, és szét sem nézve levágta magát az ágyra. A csomagja csöndes siklással követte, míg a másik két fiú odakint tovább szervezkedett.

 Jules aztán hirtelen csak felpattant, fújtatva feltépte a bőröndjét, és elkezdte kihajigálni, ami benne volt. A benne tornyosuló feszültség mintha egy egészen kicsit enyhült volna. 

 – Beléd meg mi ütött? – kérdezte valamelyikük, de Jules nem is érzékelte, hogy hozzá beszélnek. – Lehetne, hogy nem most kapsz elmebajt? Oi, Jules!

 – Mi van?! – vakkantotta Jules, és ahogy ránézett a két gyakornoktársára, akiket lassan egy éve ismert, akikkel együtt végezte a hosszú, küzdelmes kiképzést, és akik most felvont szemöldökkel, szinte derűsen nézték a dühöngését, arra gondolt, hogy belehal, ha még egy percig el kell viselnie őket.

 De hogy egy egész évig? Össze lesz velük zárva több mint egy évig! Hogy fogja kibírni? Nem fogja kibírni!

 Idáig is épphogy csak elbukdácsolt… fogalma sincs, hogyan.

 Hogy fog ő még egy évet ebből?

 Mi a fenének jött egyáltalán ide? Utál itt, és túl sok az elvárás, és túl hülyék a többiek… 

 Csak hadd menjen el innen!

 De nem lehet. 

 Jelentkezett, végigcsinálta az összes tesztet, a kiképzést, mindent.

 Most már nem táncolhat vissza.

 Mit szólnának a szülei…?

 Jules már csak arra eszmélt, hogy az idegei lángolva, sikoltozva robbannak az agyában.

 És hogy valamiért a padlóra rogyott, és borzong a fájdalomtól, és a… úristen, a keze hogy néz ki?!

 Semmi mást nem érzett, csak a keze lángolását és valami különös kimerültséget.

 A falon előtte ott vöröslött elmaszatolódva a vére.

 Ahogy egy utolsó, elfulladó káromkodással felpillantott, látta a másik két fiú képén a megrökönyödéssel vegyes derültséget.

 Úristen, mennyire gyűlöli őket!

 Könnytől égő szemmel kitrappolt mellettük, hogy keressen egy tisztet.

1. fejezet

Lámpaláz

2081. június 9., Orosz Köztársaság, Új-Uglegorszk

 – Kérjük kedves utasainkat, kapcsolják be biztonsági öveiket, hamarosan megkezdjük a leszállást – jelentette be a hangszóró-panelekből búgó, szintetizált női hang. Halk hajtómű-zúgás, beszéd és pittyenések közepette Josephine nyitogatni kezdte a szemét.

 Becsukta a száját, kézfejével letörölte az álláig futó nyálcsíkot, és arra gondolt, a felszállás óta most először örül neki, hogy senki nem ül mellette, hogy ezt lássa.

 Ébredésével több kellemetlen dolog is tudatosult benne. Érezni kezdte a kitekeredett törzsét, sajgó nyakát, elgémberedett lábát, no és persze érezte minden egyes négyzetcentiméterét a szójahabos ülésnek is, amin lassan hét órája görnyedt.

 Megnyomkodta zsibongó combját, majd végre felnézett – bent puha félhomály, kint szürke felhőszőnyeg –, egy másodperccel később pedig rájött, hogy iszonyatosan szomjas. Végighúzta ujját az előtte lévő üléstámlába épített panelen, mire holoképernyőcske ugrott fel cirill betűs opciókkal.

 – Perekljucsi na anglijszkij – lehelte a mikrofonjába, miközben saját magán értetlenkedett, amiért csak most állítja át a nyelvet. Miután a menü elemei a jól ismert angol szavakra váltottak, elkattintgatott a dobozos vízig, és néhány másodperc múlva már ott is volt mellette a bőröndméretű robot. Zörrenve pottyantotta elülső reteszébe a vizet, majd visszasiklott a gép elejébe.

 Josephine a dobozt meghúzva ismét körbenézett. Kétoldalt két-két sor ülés, ő hátul baloldalt egymaga, körülötte a narancsos derengésben tarkára festett frizurák kellemes összevisszasága.

 A legénység második fele. A „második eresztés”. Akik közül még csak az ismerősének sem hívhat senkit.

 Persze a legénység első felével is jobbára csak látásból ismerték egymást, de akik itt ülnek körülötte, azokkal totális idegenek, még csak be sem mutatkoztak egymásnak. 

 Az egész tulajdonképpen már ott elromlott, hogy nem tudott velük egyszerre gépre szállni, mert mire Josephine önvezető-taxival a moszkvai Csillagvárosból – a különutas kiképzése utolsó két hetének helyszínét adó űrközpontból – épphogy elérte a különjáratot, addigra a tisztek már rég elhelyezkedve várták az indulást. Így történt, hogy ahelyett, hogy a megérkezésekor bemutatkozott volna, inkább csak kihasználta, hogy senki sem figyel rá, és a gép hátuljába sunnyogott. Hiába szokhatta volna már meg, hogy ebben az űrprogramban neki mindenhova egyedül kell eltalálnia, a moszkvai közlekedés és a repülőtér macerás beléptetési rendszere még rajta is majdnem kifogott.

 Josephine lezárta a kiürült palackot, majd a mellette lévő ülésen összedobált halom – a holotáblája, a táskácskája, a dzsekije és az oximaszkja – tetejére tette.

 A gép belsejét erősödő villódzások és várakozástól feszes beszéd hangjai töltötték meg. Josephine kinézett az alattuk továbbra is szürkéllő felhők tengerére, majd a lábfejétől a feje búbjáig futó könnyűségből tudta, hogy csökkenni kezd a magasságuk. A felhők közelebb úsztak, és néhány másodpercig nem is látszott más kint, csak a vattacukros szürkeség.

 Megérkeztek. 

 Josephine-nek megnyirkosodott a tenyere.

 De miért most ijed meg? Amikor itt áll az egésznek a kapujában? 

 Miért nem akkor, amikor jelentkezett? Vagy amikor kiderült, hogy mégis felvették?

 Münchenben, a kiképzés alatt? Végül is csak hat hónapja volt rá.

 Nem, ő mind a hat hónapot becsülettel végiglelkesedte.

 És aztán a kéthetes moszkvai intenzív felkészítést? Persze, azt is. Minden percét.

 Csak tegnap, amikor már ide készülődött, kezdett el csúfosan és idegenül szorítani a gyomra.

 Jaj, pedig hogy várta ezt az egészet! Mennyire várta! Most meg, amikor az egész valósággá válik, ő teljesen bután halálra rémül.

 A gép megint lejjebb bukott, majd a felhők alatt feltűnt Új-Uglegorszk – az oroszok büszkesége, az alig harminc éve emelt űrközpont-város – és a fölötte rezgő, vörös alkony.

 Az előtte lévő kijelzőn felvillant a figyelmeztetés. Josephine észbe kapva, dobogó szívvel nyomta meg az ülésébe ágyazott gombot, mire a biztonsági öve engedelmesen fonódott a dereka köré.

 Az alattuk elterülő város egyre közelebb úszott, majd ahogy Josephine a körbejáró, okosruhájukon repülési adatokat villogtató légiutas-kísérőkre pillantott, tudatosodott benne, hogy rendbe kéne szednie magát. Önkéntelenül nyúlt a hajához, ami már nem a válláig ért, hanem csak egy kis bob volt. Megigazította színjátszó nanoruhácskáját, a bokáján egy érintéssel a helyükre kattintotta a sportcipője mágnescsatjait, majd felmarkolta a maszkját.

 Felsóhajtott.

 Ő összeszedett, higgadt, felnőtt. Annak kell lennie.

 És lent egyre csak növekedett város.

***

 Forró szél tépett Josephine ruhájába, ahogy a többiekkel együtt kisorjázott a gépből. Alattuk betonszürke kifutópálya, távolabb irányítótorony, néhány terminál, azokon túl pedig rézsárgává fáradó ég. A repülő farából kinyúló futószalag elkezdte kihordani a csomagjaikat – ő ezt bámulta, ezért is történhetett, hogy kis híján orra bukott a lábuk alatt kúszó rámpa illesztésében. Hogy ez mégsem sikerült, egy érte kapó karnak volt köszönhető. Josephine megkapaszkodott benne, majd pirulva pillantott fel a gazdájára.

 – Hoppá – mondta a tányérsapkás, kurtára nyírt hajú, fekete férfi. Az orrot-szájat elfedő oximaszk miatt beletelt egy másodpercbe, amíg Josephine felismerte: Jeffrey Cohen hadnagy volt az, haditengerészeti pilóta, szakmája szerint fizikus. A parancsnoki láncban az ő felettesének a felettese.

 – Köszönöm! – felelte Josephine a saját maszkja mögül, miközben lelépett a kifutópálya forróságot ontó aszfaltjára. Érezte, hogy az UV-spray alatt azonnal izzadni kezd a lábszára. 

 Ahogy a transzferük felé tartva a legénység többi tagja mögé soroltak, a mellette maradó Cohen ismét megszólalt:

 – Te vagy az intenzív kiképzéses gyakornok, ugye? Nem is vettelek észre a gépen.

 Josephine zavartan a maszkjába köhintett, majd megtorpant, hogy kezet nyújtson.

 – Josephine Wyatt. Igen, kicsit késve érkeztem, aztán már nem akartam zavarni a felszállást – felelte, és ahogy kimondta, tudta, mennyire bénán hangzik. Be kellett volna mutatkoznia!

 – Nem zavartál volna – udvariaskodott Cohen, és egy gyors, határozott kézrázás után mindketten továbbindultak.

 – Önökkel még médiaeseményeken sem találkoztam, úgyhogy így furcsa lett volna – felelte Josephine, és nem tudta, tulajdonképpen mit is akart ezzel mondani. Kínjában a széltől kuszálódó haját kezdte babrálni.

 – Elég későn csapódtál hozzánk, úgyhogy ilyenre tényleg nem volt alkalmunk. Valamin spórolni kellett – állapította meg Cohen sajnálkozva, miközben fellépett a buszra. Josephine követte, majd ahogy a transzferük ajtói becsukódtak, a klímától megborzongva egy másodpercre felidézte magában azt a hat hónapot.

 Igen, spórolni kellett valamin, nála pedig a csapatépítési modulon spóroltak. Pontosabban, amíg a többieket jövendőbeli feletteseik képezték ki kínos alaposságú interaktív órákon, őt rohamtempóban próbálta felzárkóztatni az, akinek épp ideje akadt. Nem is teljesen volt igaz tehát, hogy nála csak a csapatépítés maradt ki – mert tulajdonképpen minden kimaradt.

 Bólintott, majd a többiekhez hasonló, gépies mozdulatokkal lecsatolta a maszkját.

 – Nem kell izgulnod, pillanatok alatt megismersz mindenkit! – Cohen leült, és megpaskolta a maga melletti ülést, miközben a csomagjukat szállító kocsi mágneskapcsaival halk pattanás kíséretében felcsatlakozott rájuk. – A tesztek alapján nem lesz gond. Hidd el, a kiképzés után ez már sétagalopp lesz – biztosította a hadnagy mosolyogva, a busz pedig finom rándulással elindult.

 Josephine a barátságos hangvételtől kissé megilletődve huppant le mellé.

 – Nem voltak újságírók – jegyezte meg, csak hogy mondjon valamit.

 – Nem, hál’istennek. Majd holnap – vélte Cohen, majd felvonta a szemöldökét. – Várod már? – A fejével valahova kelet felé bökött.

 Kelet felé – a kilövőállomás felé.

 Kezében a maszkot gyűrve Josephine érezte, hogy tagjai idegenül elzsibbadnak, a szája mégis magától mozdult:

 – Igen.

***

 Josephine fújtatva huppant le a neonlila kanapéra. A hotelszobába parázsszínű fény áradt a padlótól plafonig érő ablakon át, a város sziluettje pedig olyan nagyravágyóan tört az ég felé, hogy rajta kellett felejteni a szemet. Josephine eddig nem is vette észre a kilátást, sőt magát a várost sem: semmire nem emlékezett belőle, pedig a reptérről ide átvágtak rajta. Tulajdonképpen még a szobáját sem nézte meg rendesen – ahogy bejutott az ajtón, csak ledobott mindent, és rohant párazuhanyozni.

 Egy hosszú percig frissen szárazsamponozott haját rázogatva, gondolattalanul bámult a verőfénybe. Nézte az ég egymásba olvadó aranyát és koszos rézvörösét, az apróra izzadt felhőket, a toronyházakból kinövő állványzatokat, emelőkarokat, a távoli falakon villogó holoreklámokat. A hologramcsíkkal rajzolt sávokban elhúzó siklótaxikat, a lusta teherdrónokat, a szabálytalanul az épületek között fel-felvágó légmotorosokat meg légdeszkásokat és a város felett elúszó fényrepülőket. És ahogy Josephine ezt az izgő-mozgó, élőlényszerű képet nézte, egy rövid pillanatra megint otthon volt, London külvárosában, a kis szobácskájában egy lusta vasárnap délután, amikor olyan tétlen és céltalan az ember. 

 Bámészkodásából a klíma zökkentette ki, amely a falon lapulva finom búgással kezdte el visszahűteni a melegedő szobát.

 Josephine ledobta magáról a fürdőlepedőt, belebújt a bőröndje tetejére dobált trikóba és sortba, majd elnyúlt a kanapén. Miközben a hotel kling-klangolásait, pittyenéseit, a kinti motorzúgást és a folyosón visszhangzó soknyelvű szót hallgatta, arra várt, hátha a gyomrát szorító görcs is enyhülni fog.

 Josephine várt és várt – az idegesség azonban nem akart múlni.

 Néhány perc után végül kinyitotta a szemét és a falra szerelt hajlított képernyőjű tévére pillantott.

 – Tévé… televizor… – kezdte, de aztán elakadt. Néhány másodperc múlva végül megtalálta a hiányzó igét is. – Vkljucsi televizor.

 A tévé LED-je ugyanúgy kéken világított, és semmi nem történt.

 – Tévé be – próbálkozott angolul is, de miután erre sem történt semmi, Josephine a mellette levő asztalkán feketéllő irányító-tabletért nyúlt. A tévé képernyője egy pöccintéssel életre kelt, ezzel pedig Josephine egy oroszul vidámkodó virtuális valóság-rendszer reklámjának kellős közepén találta magát. 

 Kattintott – helyes hologram-bemondó híreket olvas glóbul; ami végtére is angol volt, csak nyersebb kiejtéssel és a nem anyanyelviek számára zavaros kifejezések nélkül. 

 Kattintott – a „Szerelem a szfériumban” című kínai szappanopera valamelyik része, amit régebben még ő is nézett. 

 Kattintott – e-sport közvetítés hindiül zümmögő kommentátorral.

 Kattintott – meghatározhatatlan nyelven éneklő cicás gabonakávé-reklám. 

 Kattintott – zenecsatorna a BLAZE egyesült-koreai fiúbanda legújabb klipjével.

 A sokadik váltás után a képernyőn egyszer csak a „Jubilant-küldetés” hatalmas betűi rajzolódtak ki. Josephine meggyorsuló szívveréssel és a szájára kunkorodó apró mosollyal feljebb vette a hangot. 

 Ezek mi vagyunk!

 – A Föld minden igyekezetünk ellenére lassan rogyadozik tizenegymilliárd lakója szükségleteinek súlya alatt – fogott bele glóbosan nyers angolsággal Jack Huang, kínai színész-rapper, aki a küldetés egyik celebarca volt. 

 Szavaira a képernyőn vágóképek kezdtek villódzni – moszkvai dugóban tornyosuló autó-, emeletes busz- és motorsorok; egymásra dobált, hitvány nyomtatott házak Mexikóvárosban; az Észak-Atlanti-Óceánban bokáig álló Szabadság-szobor; a Jangcén egybefüggően hullámzó szemétfolyam; a tengerben álldogáló brightoni kilátó; Ho-Si-Minh sivatagi homokos utcái; apró beporzódrónok a nasarawai cirokföldeken; a fehérre meszesedett Nagy-korallzátony; Sofía, az utolsó disznódelfin elaltatása; préselt szeméttel való útalapozás Bogotában és a nápolyi Királyi Palota előtt maszkban eltotyogó óvodások. 

 – Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiségnek új erőforrásokat, eljárásokat és életteret kell találnia – magyarázta Jack Huang, mire a képernyőn a Mars okkervöröse jelent meg néhány adat kíséretében. – És habár a légnyomás mindössze hetvenöt század százaléka a Földének, a légkört kilencvenhat százalékban szén-dioxid alkotja, magas a kozmikus sugárzás, és a bolygó átlagos felszíni hőmérséklete mínusz hatvanhárom Celsius – ismertette Jack Huang a felsorolás elemeit –, a Mars kolonizációja napjainkra kézzelfogható valósággá, sőt, szükséggé vált. 

 A képernyőn konferenciák vágóképei jelentek meg. Holoöltönyös-kosztümös nők és férfiak fotózkodtak, fogtak kezet és írtak alá mosolyogva; a háttérben államok, uniók, szervezetek és konzorciumok zászlóinak-logóinak tarkabarkasága. 

 – Ezt felismerve döntött úgy kilenc évvel ezelőtt a Nyugat-európai Unió, a Nemzetközi Bankszövetség, a Goliath Inc., a Berg-Tech Csoport, a Kínai Köztársaság, az Orosz Köztársaság és az Egyesült Államok, hogy példátlan összefogással létrehozzák az ismert történelem eddigi legnagyobb pénzalapját, és útnak indítják századunk legnagyszabásúbb vállalkozását: a Jubilant-projektet. 

 A kép pattogó vonószene kíséretében váltott újabb és újabb felvételekre az először csak darabokban a Föld felett úszó, majd képről képre formát kapó űrhajóról. – És így, habár az eredeti tervekhez képest ötvenhárom évvel később, de idén az Alfa-bázis végre százszázalékos készültségűvé válik, lehetővé téve, hogy a történelem során először emberek lakják a Marsot. 

 Josephine felkönyökölve bámulta az unalomig ismert képsorokat, ahogy az idegességéhez néhány futó másodpercre elektromos izgatottság is társult. Hiszen úristen, holnap ki fogják lőni az űrbe, és el fog utazni a Marsra!  

 Oda megy, ahol még soha nem járt. Olyanokkal fog dolgozni, akiket nem ismer.

 Ugye… ugye minden rendben lesz?

 Olyan ismeretlen lesz minden. Olyan félelmetes.

 Letette a fejét a kanapéra, és megint egy kicsit erősebben kezdett szorítani a gyomra.   

 Közben a képernyőn a teljesen felhúzott, emberlakta Mars-bázis látványtervei jelentek meg. Az animált szereplők hol világító-fehér belső terekben nevetgéltek, hol űrruhásan ugráltak a szénsavhóban, hol belső üvegházakban szüreteltek tealevelet. 

 – A bázis szívébe, a központi generátorba Archer-Sadat-energiacella kerül, amely révén a Marson oly' bőséges szén-dioxid elektromos áram formájában hasznosulhat. Ezt pedig nem más fogja célba juttatni – folytatta Jack Huang ismét fellelkesülve –, mint a projekt névadója: a Jubilant. 

 A képernyőn ekkor megjelent a korábbi felvételeken még csak darabjaiban látott, hatalmas, tórusz alakú űrhajó, a közepén egy gömbölyded modullal. A Jubilant betöltötte az egész képet, mögötte az űr sötétje ásított; aztán ahogy lassan fordult a kép, annak sarkába beúszott a hajó mellett eltörpülő Első és Második Nemzetközi Űrállomás, majd végül a Föld koszoskékje is. 

 Ahogy Josephine arra gondolt, hogy holnaptól tizenhárom hónapon át abban az elképesztő, gyönyörű látványban lehet része, egy picit megint jobban érezte magát. 

 – A küldetés többszörös célt szolgál – magyarázta Jack Huang elhalkuló zene kíséretében –, hiszen az energiacella Marsra szállítása mellett az űrhajó legénysége méréseket és kísérleteket fog végezni, hogy továbbfejleszthessük azokat a technológiákat, amelyek lehetővé teszik az űrben az ember számára az életet. – A kép a Jubilant belső nézetére váltott, virtuális sétára indulva a tórusz gyűrűjének fémesfehér folyosóján, amelynek hatalmas ablakaiban az űr és a Föld kontrasztja látszott.

 Ott fogok lakni. Kicsit több mint egy évig az lesz az otthonom. 

  – Szerencsére ezt a ma kozmonautái már jóval barátságosabb környezetben tehetik, hiszen a Jubilant fedélzetén rotációs és mágneses erő által generált gravitáció uralkodik, a kozmikus sugárzástól pedig hidrogenizált bór-nitrid nanocső-pajzs óvja meg a hajó elektromos rendszereit és a benne tartózkodókat. – Jack Huang utolsó szavára a huszonnyolcfős legénységről szóló felvétel indult el. A képen szereplők felsorakozva pózoltak elegáns indigó és bézs egyenruhájukban, fel-felvillanó mosollyal. 

 Josephine nem volt köztük, aminek félig örült, félig bánt. Amikor őt felvették, már minden marketinganyag kész volt, így aztán műsorokba, interjúkra sem hívták el, mint a többieket. 

 Bár, ha belegondolt, talán nem is nagyon lett volna ideje ilyesmire. Tényleg nagyon ki volt centizve a kiképzése. 

 – Végül, de nem utolsósorban pedig – folytatta Jack Huang –, akik nélkül mindez az erőfeszítés mit sem érne: huszonkét elhivatott tudós, a szakmájuk legjobbjai, és hat elhivatott fiatal, nemzedékük legjobbjai. – Jack Huang hangja szenvedélyesebbé, a zene pedig emelkedettebbé vált. – Így lesz az ő sikerük mindannyiunk sikere… és mindannyiunk reménye egy jobb jövőre – hangzott el aztán az utolsó, túlhangsúlyozott mondat is. A zene elhalkult, a kép pedig kimerevítve hirdette a küldetés kezdetének dátumát – az időpontot, amelyet mostanra a bolygó teljes lakossága ismert – 2081. június 11. 9:00 UTC+5.

 Josephine hiába akart nagyon fellelkesülni a reklámon, ahogy az véget ért, ott, a neonlila kanapén megint elhatalmasodott rajta az ijedelem.

 Mi történik, ha szörnyű lesz minden? Szörnyű a kilövés, szörnyű a Jubilant, szörnyűek a tisztek, a gyakornokok, szörnyű az út, szörnyű a Mars?

 Mi van, ha nem bírják majd egymást a többiekkel? Hova megy azon a kétezer-párszáz négyzetméteren? Bármi lesz, neki egy éven keresztül tűrnie kell. Egy évig – „készüljön arra”, mondták, „mert a Deep Space Network még csak a kis adatmennyiséggel működik biztosan, az pedig a Jubilant kommunikációjához kell” – valószínűleg egyáltalán nem fog tudni beszélni a családjával, a barátaival vagy bárkivel a Földről. 

 Bármi történne, nem mehetne haza. 

 Josephine, ahogy ezekre gondolt, érezni vélte a köré záródó falakat, amelyeken túl ott az űr – ahol vákuum van, gyilkos sugárzás és mínusz háromszáz Celsius… és amelytől csak néhány méternyi bór-nitrid és víz választja el. Mi lesz, ha azokkal történik valami? Vagy a létfenntartó rendszerekkel? Amik a legapróbb hibától – egy félreírt kódtól, egy nem tökéletesen érintkező vezetéktől – elromolhatnak? Hogy is mondták neki, először a vákuum tépné szét, vagy kővé fagyna…?

 Josephine kinyitotta a szemét.

 A tévében már egy interjú ment glóbul Hachiróval, a japán fejlesztésű androiddal. Amikor Josephine odapillantott, épp valamin felnevetett, majd zavart játszva megvakarta piszére formált orrát. Ha nem éktelenkedtek volna skalpján meztelenül az áramkörök, egészen össze lehetett volna téveszteni egy valódi emberrel.

 Josephine felült, és jéghideg kezével megpaskolta orcáját.

 Nem rémítheti magát halálra.

 Pittyent az ajtó, Josephine pedig úgy ugrott fel, mintha álomból riadt volna. A bőröndjéből egy pulóvert kirántva a vezérlőpanelhez lépett, amelynek kameraképernyőjén Cohent látta ácsorogni – egy borzalmas, lángpiros és indigószínű hawaii ingben és rövidnadrágban. Josephine-nek kellett néhány másodperc, hogy feldolgozza a látványt, végül egy pöccintéssel ajtót nyitott.

 Még vissza sem csusszant az ajtó a keretbe, amikor Cohen megszólalt:

 – Ó, nem akartalak felébreszteni!

 Josephine a fejét rázva összehúzta magán a pulóvert, hogy kevésbé legyen nyilvánvaló, hogy semmi nincs a trikó alatt.

 – Nem aludtam, épp csak ez volt a bőrönd tetején.

 – Nekem mondod? – vonta fel a szemöldökét Cohen, miközben végigmutatott magán. Josephine halványan elmosolyodott. – Meg akartam kérdezni, lenne-e kedved lenézni a bárba. Néhányan lementünk egy kis utóvacsorára, iszogatásra, ilyesmire. Veled meg koccintanánk egyet. – Cohen várakozó mosollyal elhallgatott, alakját körbefolyta a folyosó pasztellszínű derengése. 

 Josephine tudta magáról, hogy teljesen alkalmatlan most bármilyen társasági érintkezésre, de a lárma és az alkohol figyelemeltereléssel kecsegtette.

 – Azt hiszem, igen – felelte, majd végigpillantott magán –, csak átöltözöm.

 Cohen elégedettnek tűnt.

 – Akkor gyere, ha kész vagy – mondta, majd zsebre vágott kézzel elindult a lift felé. Josephine, mielőtt magára csukta volna az ajtót, még kilépett a folyosóra.

 – Hadnagy! – kiáltotta, mire Cohen megtorpanva visszanézett a válla fölött. – Köszönöm.

 Cohen erre csak elmosolyodott, biccentett, majd továbbindult.

 Mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy figyel rá, hogy beszélget vele, hogy elhívja magukkal.

 Jó, de akkor is, az az ing! Miért van egyáltalán ilyenje?

 Josephine ezen égető kérdéstől kínozva, kis vigyorral visszalépett a szobájába.