Johannának aznap este nyugtalan volt az álma.
  Eredendően nem is akart volna elaludni, de az egész napos koplalás, szomjúság, na meg a karja egyre erősebb sajgása minden erejét elszívták. A zsiványok még nagyban dajdajoztak a tűz körül, mikor neki már nehezülni kezdett a szemhéja. Egy ideig még küzdött ellene, s ez eleinte nem is volt nehéz, mert minden neszre, zörrenésre ijedten rezzent össze, de aztán elcsigázott agya egyszer csak feladta, ő pedig lázas álomba zuhant.
  Néhány órával később aztán arra eszmélt, hogy egy kezet érez a vállán – valóságos kéz az ő valóságos vállán.
  Erre riadt fel. 
  Kinyitotta a szemét, de a vaksötétben csak egy lassan mozgó, sötét alakot látott maga előtt.
  – Ne ijedj meg – suttogta az alak, majd Johanna érezte, hogy az a szájához tart valamit. Kulacs lehetett – többet nem tudott megállapítani, mert amint megérezte rajta a nedvességet, mohón rátapasztotta ajkát. Érezte, hogy Timar megdönti neki a kulacsot, de alig nyelt két hatalmas, finom kortyot, az eltűnt előle.
  – Lassan! – sziszegte a fiú. – Még az kell nekem, hogy elkezdjé’ itt krahácsolni, azt' felverj mindenkit – mondta, majd visszanyújtotta neki a kulacsot. Johanna igyekezett türtőztetni magát, de torka olyan reflexszerűen szívott-nyelt, hogy csak annyit tehetett, hogy próbál nem megfulladni. Úgy érezte, soha nem kóstolt még ehhez hasonló isteni, édes ízű vizet, bár valószínűleg sokkal inkább csak valami állott pocsolyából merített lötty lehetett.
  Az egész kulacsot kiitta, majd ruhasuhogást hallott, és a másik ismét elé tartott valamit.
  – Kenyér. Kicsit száraz, de… – Timar nem tudta folytatni, mert ő olyan vadul zárta fogait a kenyér köré, hogy még közben az ujjába is sikerült beleharapnia. A fiú, úgy tűnt, nem haragszik érte, mert egy halk nevetés csusszant elő torkából.
  A kenyérdarab nem tartott soká. Johanna néhány másodperc alatt behabzsolta, és amikor elfogyott, szomorúan vette tudomásul, hogy talán csak még éhesebb lett tőle. Fejét oldalra fordítva próbálta megtörölni száját a vállában, de nem volt benne biztos, hogy sikerül neki. Ekkor tudatosult benne, hogy valami birkabőr van rá borítva, ám hogy azt ki és mikor tette rá, arról fogalma sem volt. Álmos agyában mindenesetre valami hálaféle gomolygott elő, mert a bőr nélkül bizony igencsak fázott volna.
  Néhány másodpercig mozdulatlanul hallgattak, majd Johanna hallotta, hogy Timar feláll. Körülöttük a nádsusogáson kívül mást nemigen lehetett hallani. A sovány hold nem adott sok fényt – ha mellette a csillagok nem pislognak szerényen, igazán vaksötét lett volna.
  – Nincs több – közölte Timar halkan a nyilvánvalót.
  – Nagyon köszönöm – bukott ki Johannából rebegő-őszintén, majd érezte, hogy megnedvesedik a szeme. Néhány korty vízzel és pár falat kenyérrel máris kicsit elviselhetőbbnek tetszett ez a nyomorúság. Ezzel már kihúzza reggelig – már ha akkortól csakugyan kaphat inni és enni.
  – Nem kellett vóna haramiákkal feleselni. Balga – morogta vissza Timar, mire ő elpirult a sötétben.
  A fiú még egy pillanatig némán ácsorgott, majd megindult a sziget belseje felé.
  – Várj! – suttogta utána Johanna, és hallotta, hogy a felemás lépés megtorpan. – Kik fognak értem jönni… és mikor?
  Vízszag, susogás, loccsanások. Timar csak néhány másodperc múlva felelt.
  – Ha jó’ tudom, hónap vagy hónapután. Valami gróf.
  – Igen? – nógatta Johanna feszült suttogással.
  – Mást én se tudok.
  Johanna szeme megrebbent, de ezt a másik úgysem láthatta.
  – Köszönöm – sóhajtotta ismét. – Engem Johannának hívnak.
  Timar halk zörgéssel távolodni kezdett.
  – Ezt a kapitánynak kellett vóna mondani reggel – állapította meg gúnyosan, majd eltűnt a sötétben.

***

  Felkelt a nap, a nádas hangjai pedig felerősödtek, Johannát azonban mindez hidegen hagyta. Illetve fogalmazzunk inkább úgy, hogy a sok dolog közül ezek zavarták a legkevésbé. 
  Karjai ekkorra már csak két, tompán sajgó húsdarab voltak a háta mögött, melyekből a fájdalmon kívül semmit nem érzett. Teste többi részét hasonlóan kellemetlen érzetek uralták. Az arca lüktetett, a nyaka merev görcsben állt, a torka kapart, a háta szét akart szakadni, a gyomra helyén pedig tátongó mélység volt. A fenekét egyáltalán nem érezte, ellenben a lábai viszonylag jól voltak. Hát ez volt a lajstrom.
  Hirtelen lépteket hallott, bicegő Timar-lépteket, neki pedig kissé gyorsabban kezdett verni a szíve. Szerette volna kinyitni a szemét, de szemhéja egyelőre túl nehéznek bizonyult.
  A másik letérdelhetett hozzá, legalábbis a halk roppanás erre utalt. Ruhasurrogást hallott, a következő pillanatban pedig érezte, hogy az arcára hűs frissesség borul. Feljebb emelte a fejét, hogy Timar könnyebben át tudja törölni arcát a nedves ruhával. 
  A fiú mozdulatai ügyetlenek voltak, de ő nem is lehetett volna hálásabb értük. Haját kiseperte az arcából, és a válla mögé tette, majd elkezdte megtörölgetni homlokát… orcáit… orrát… száját és állát.
  Hirtelen lépéseket hallott meg maguk mögött, a következő pillanatban pedig a fiú már sehol sem volt. 

  „A fene essen beléd, Jakob!” – szitkozódott magában Timar, miközben összenéztek a zsivánnyal. Csak remélni merte, hogy nem látta meg, de mivel az nem mondott neki semmit, talán így is volt. Timar a tűzrakáshoz ment és leült a köré hurcolt fatörzsek egyikére.
  Elgondolkodva bámult a kezében maradt nedves rongyra, majd hirtelen ötlettel fájós bokájára kötötte. Fát kéne szednie a tűzhöz – vagy később is ráérne vele? Mit akarnak ma a nagybátyjáék csinálni?
  Feltápászkodott és Gustav kunyhója felé vette az irányt. Elmentében még a kiskunyhó felé pillantott, ahol Jakob ólálkodott most, mire nyugtalanság vett rajta erőt. Összevont szemöldökkel lépdelt tovább.
  A legnagyobb kunyhóban Gustav már ébren volt és a reggeli pálinkáját itta. Timar beléptére rákapta a tekintetét.
  – Gustav bácsi, rakjak tüzet? Vagy nem kell? Ma is elmennek?
  – Mit izgágáskodol má’ reggelrő', mi? Ne’ – mondta, majd a maga előtti kis tákolt asztalon levő palackot feléje pöccintette.
  Timar tudta, hogy a bátyja kínálását nem érdemes visszautasítania, így hát beljebb lépett a félhomályba. Felvette a palackot, meghúzta, aztán könnyes szemmel, köhögve csapta vissza.
  Gustav már éppen felröhögött volna, amikor egyszeriben kiabálás ütötte meg a fülüket.
  A lány jajveszékelt.
  Mindketten kisiettek, át a tisztáson, egyenesen a kiskunyhó felé. Már messziről látták, hogy Jakob a fogollyal birkózik.
  – Hozzám ne érj, te féreg! Lelövetlek! Kivégeztetlek! – Johanna kétségbeesett fenyegetőzése csak akkor hallgatott el, amikor Jakob a kapitánya jöttére feltápászkodott róla.
  Timar látta, hogy önkéntelen mozdulattal az oldalához nyúl, mintha fájlalná.
  Gustav alig ért oda, máris felbődült:
  – Te mit csinász, mi?! Ki mondta, hogy hozzányúlhatol?!
  Jakobon látszott, hogy mentegetőzni akar, de a kapitány nem hagyta szóhoz jutni.
  – Takarodj innet, míg jó kedvem van! Ha még egyszer hozzányúsz, levágom a kezed!
  Jakob még mindig csak ácsorgott, mire Gustav fenyegetőn indult meg felé.
  – Nem takarodol?!
  – Nem bántottam! – szögezte le gyorsan a zsivány, miközben hátrált egy lépést. – De valaki vizet adott neki! Vizes a képi!
  Timarnak kihagyott a szíve egy dobbanást.
  Gustav megtorpant és lenézett a lányra. Az kipirult arccal, könnyes szemmel pillantott vissza rá. A kapitány aztán végigtekintett az időközben odagyűlő, három másik emberén, majd visszafordult a fogolyhoz.
  – Kaptál vizet?! 
  Johanna összerezzent.
  – Nem.
  – Hazudik! – vetette közbe Jakob. – A haja is vizes!
  Gustav ismét Johannára meredt.
  – Ki adott vizet?! – Végigmutatott a mögötte állókon. – Melyikük volt, mi?!
  Johanna könnyezve a fejét rázta. Timarban csak most tudatosult, hogy inge izzadtan tapad a hátára.
  Szólnia kell… szólnia kell, különben ez a szerencsétlen fogja megjárni.
  – Gustav bácsi – szólalt meg kiszáradt torokkal. – Én voltam, de csak megtörültem a kép-
  Gustav hozzáugrott, és olyan pofont kevert le neki, hogy hátratántorodott tőle. Leszegett fejjel állt meg, kezét az sajgó arcára tapasztva. Alig hallott valamit, úgy csengett a füle.
  – Megmondtam bármelyiknek is, hogy hozzányúlhat?! – bömbölte a kapitány, Timar pedig tudta, hogy neki szól a kérdés. 
  – Nem.
  – Akkor mi a kénköves istennyiláér’ csinátad?! Mi?!
  Timar nem tudta megmondani. Csak állt némán és felkészült az újabb pofonra. Gustav egy pillanatig nézte őt, majd ellépett tőle.
  – A lyányhoz senki nem szól, senki nem nyúl! Azt' most kotródjatok! – intett a lézengőknek, majd a mozdulatlanul álló Timarra nézett. – Te is, te hülye.

***

  Egy órával később Timar a bátyja lovát szerszámozta. Az időközben feltámadt szél kíméletlenül táncoltatta a nádast, fent az égen pedig szürke hasú felhőket hajtott nyugat felé. 
  Mögötte megzörrent a fű, mire ő behúzta a nyakát. Gustav lépett mellé csizmásan-kalaposan.
  – Kész van? – vakkantott rá.
  – Mindjár’, Gustav bácsi. Má’ csak meghúzom a nyeregszíjat – magyarázta, és néhány mozdulat után csakugyan el is lépett az állattól. A ló útra készen állt, Timar pedig dolga végeztével lesütött tekintettel indult volna vissza, a bátyja azonban utánaszólt.
  – Te, jer már ide, te – morogta a képéhez nyúlva. Timar hagyta, hogy amaz durva mozdulattal maga felé fordítsa, és megnézze az egy órával azelőtti pofon helyét. – No – hagyta helyben Gustav még kissé pirosló képét, és egy legyintéssel elbocsátotta magától. – Minek csinátad ezt? Mit cselédkedel ennek a lyánynak?
  Timar vállat vont.
  – Tetszik? – kérdezte a bátyja vigyorogva.
  Timar nemet intett.
  – Akkor meg? Sajnálod?
  Timar zavartan megvakarta az orrát.
  – Olyan nyomorúságosan nézett ki. Csak megtörültem a képit. Még rajta vót a szolgálója vére.
  Gustav egy pillanatig nézte őt, majd a lovához lépett és felszállt rá.
  – Tudod-e, mér’ vót ez a lyány a postakocsin?
  Timar meglepetten nézett fel.
  – Nem.
  – Freienwilbe ment, a palotába, hogy megházasodjon Darbiai Udóval.
  – Darbia királyával?!
  – Azzal. – Gustav lehajolt a kengyelhez és rántott néhányat a szíjon. – De a mi királyunknak nincsen fia, úgyhogy mit gondósz, ki lesz a király, ha ez meghó'?
  – Darbiai Udo.
  – Az. Habár mán jegyben jártak ezek egy pár éve, mos’ viszont ez a kutya egyik naprul a másikra kitanáta, hogy esküdni kell. Azt’ azér’ nem mindegy, hogy tíz év múva, vagy holnaptó’ lesz-e új királyunk, úgy-e?
  Timar engedelmesen a fejét rázta, mire a bátyja szinte elégedetten tolta feljebb tarkóján a kalapot.
  – Annak a nyomorútt külfődinek semmi se elég, mer’ a király mán így is odaadta néki a nyugati bányavárosokat. – Gustav köpött egyet. – Érted? Nem egy itthoni nemesnek adja a lyányát, hanem inkább annak a büdös külfődinek.
  Timar egy pillanatig maga elé meredt, majd visszanézett a nagybátyjára.
  Hát ezért kellett elrabolni Johannát.
  – Úgyhogy te csak ne sajnálj ezen a lyányon semmit. Ma vagy hónap elviszik valami nemeshe', azt' ugyanolyan jó élete leszen, mint eddig vót. Megértetted, ecsém?
  Timar szeme megrebbent, miközben bólintott. Gustav soha nem hívta így.
  A kapitány szinte kedélyesen nézett rá.
  – No, jóvan akkor. Egy óra múlva gyövök – mondta, megfordította a lovát, és azzal elvágtatott.