3. fejezet

A város hajnal előtt

 A bárban Josephine-t halk zsivaj és puncsszínű félhomály fogadta. Pácolt fapadló, rézzöld bárszékek, csupafém pult, körben pedig integető, dús páfrányok. Sokan voltak, de Cohent így is kiszúrta, ahogy épp Brielle Bouchard-ral próbálgatja a virtuális dartsot. Bouchard geológus volt Kanadából, halványlilára festett pixie-frizurás, atletikus nő, a küldetés kutatási vezetője és a két parancsok egyike.

 – Játszottál már ilyennel? – kérdezte a hadnagy, miután köszöntek egymásnak. 

 – Igen, de nem nagyon ment – felelte Josephine, majd észrevette, hogy Bouchard őt méregeti.

 – Valami megváltozott rajtad? – érdeklődött a kanadai.

 – Tegnapelőtt levágattam a hajam – rázta meg Josephine ugráló fürtjeit. – Azt olvastam, űrhajós hagyomány.

  Bouchard biccentett, majd a mellettük levő pultról egy teli rövides pohárkát nyújtott neki.

 – Jól áll – állapította meg mosolyogva, de Josephine biztosra vette, hogy csak udvarias, mert őszintén, nem állt neki jól. Viszonozta a mosolyt, majd felvont szemöldökkel elvette az italt. – Csak húzd le! – utasította Bouchard, és a saját poharát az övéhez koccintotta. – Isten hozott!

 – Most már a miénk vagy – búgta mögülük egy újabb hang. Nguyen Thi Linh Tan, vietnámi elektromérnök lépett hozzájuk, Lindaként mutatkozott be, majd hamuszürke kontyát imbolyogtatva újabb poharat nyújtott felé. – Azt tessék gyorsan meginni, aztán itt a következő!

 Josephine pedig nem tehetett mást, mint hogy szót fogad.

 Az este hátralevő része kissé összekavarodott benne, mivel mindent ledöntött, amivel megkínálták. A rövidek után először zöldnarancs-cidert ivott, majd vodkát. Az, hogy a vodkában chili is volt, csak akkor derült ki számára, amikor az már végigégette a nyelőcsövét. Ezeket meg a rendszertelen időközönként hozzájuk kortyolt zabsört aztán eléggé zokon vette a gyomra, úgyhogy miután jó félórát a bárpult hologram animációit bámulva sikerült visszanyernie a járóképességét, elköszönt a többiektől.

 Ez olyan három órája lehetett.

 Most már bőven elmúlt éjfél, talán hajnalodott is. Nem tudta volna megmondani, hol tart az éjszaka, de mindegy is volt – úgy érezte, bármennyit mutat a számláló, túl sok lenne.

 A klíma dorombolását hallgatva kibámult az ablakon. Odakint halványvörös derengésben meredeztek a légtisztító neo-fák oszloptörzsei, azokon túl pedig a város sziluettje villódzott.

 Nem volt most kedve a maszkja után kutatni, de nem tudta, mennyi odakint a por meg a nitrogén-oxid. Talán nem is lenne szüksége a plusz oxigénre meg a légtisztító peroxi-rétegre?

 Abban sem volt biztos, hogy magával hozta a maszkot – lehet, ottfelejtette a vacsoránál, az étteremben.

 Megunva a fontolgatást, Josephine lerúgta a vékony nanotakaróját, és az erkélyajtóhoz lépett. Alig ért hozzá a zölden vibráló vezérlőpanelhez, az ajtó szisszenve csúszott félre.

 Fülledt szél lobogtatta a trikóját, ahogy a korlátra könyökölve szétnézett. Alatta a hotel virágos előkertje, odébb néhány terpeszkedő napelem, majd a parkolóban biciklik, rollerek, egykerekűek, autók és buszok – elektromosak, hidrogén-és bioüzeműek, félig és teljesen önjárók. Az égen a város fényei, fürge fényrepülők, és villogó műholdláncok. A csillagokat nem lehetett látni, a hold soványka alakja azonban már lebukóban volt a háztetők felett.

 Alig vett néhány lélegzetet, Josephine rögtön érezni kezdte a jól ismert szúrást a tüdejében. Kellett volna a maszk.

 Egy újabb szélroham sűrű szmogot hozott magával, mire Josephine köhécselve visszabotorkált a hotelszobába. A jöttére felvillanó fényeket egy „vkljucsi”-val eloltotta, majd arra gondolt, hogy nemsokára megint mindenkivel rendesen beszélhet – ő brit angolul, a többiek nagy része pedig glóbul.

 Josephine lehuppant az ágyra, lenézett a lábánál sötétlő csomagjára, és egy pillanatra az egész olyan szomorúan aprónak tetszett. Körbehunyorgott a szobában, de tudta, hogy már mindent összepakolt reggelre – nem mintha nagyon lett volna mit: eleve csak a bőröndje tetejéről húzgált ki pár dolgot délután. A halom tetején ott fehérlett a holotáblácskája is, és ahogy Josephine felidézte, hány meg hány éber éjszakát töltött a holografikus képernyő előtt kushadva-magolva, keserédes érzés fogta el. Sokszor szidta magát, amiért jelentkezett; sokszor kívánta a francba a küldetést és mindenkit, akinek csak valaha köze volt hozzá, mégsem tudta rávenni magát, hogy visszalépjen. Úgyhogy leginkább csak dühöngött, és közben nagyon sajnálta magát, majd visszaült, hogy folytassa a tanulást, ahol abbahagyta – csak hogy húsz perc múlva újrakezdje a hisztizést. 

 Mert nekik, a kicsiknek hónapok alatt kellett a fejébe tömni mindazt a tudást, amellyel a program többi résztvevője már hosszú évek óta foglalkozott. Űrhajózás-történelem, matematika, klasszikus mechanika, elektromechanika, szerves és szervetlen kémia, űrjog, programozás, aerodinamika, geológia, anyagtudomány és végül: elképesztő mennyiségű műszaki adat és rajz. Mert ha az elektronika bekrepál, nekik akkor is tudniuk kell, hova nyúljanak. Persze „ezek nem fognak kelleni”, mondták – mégis kíméletlenül bevasalták minden betűjét.

 Josephine agya igen szerette volna ezt az irdatlan és bonyolult leckét kivetni magából, mert őt jobban érdekelte az, ami tollas, szőrös vagy nyálkás; mozgott, élt, és lehetett fogdosni, nyomorgatni, simogatni. Az adatok, képletek és számítások azonban nem éltek – ráadásul így, hogy még ilyen sokan is voltak, végképp meggyűlt a baja velük.

 De visszalépni? Azt nem lehetett. Ilyen lehetőség egyszer adódik az embernek.

 – Alfie.

 Az ágy melletti éjjeli asztalkán fekvő okospánt felvillant, domború kijelzőjén a jól ismert „Miben segíthetek?” felirat pislogott.

 – Mennyi idő a kilövésig?

 – Az idő két óra negyvenöt perc, a kilövés időpontja 2081. június 10. nyolc óra nulla nulla, a hátralévő idő öt óra tizenöt perc – felelte a pánt kedves fiúhangján, az elhangzottak pedig megjelentek a holokijelzőn is.

 Josephine sóhajtott.

 – Reggel elmegyek. Hiányzom majd neked?

 – Erre nem tudok válaszolni – felelte Alfie bután.

 – Ezért neveltelek? – háborodott fel Josephine, és szerette volna még húzni a személyi asszisztens szándékoltan primitív algoritmusát, de eltelt néhány másodperc, ő végül pedig nem szólt, csak zsibbadtan ült tovább a sötétben.

 Észre sem fogja venni, és reggel lesz. Hatkor kelnie kell, fél hétre elkészül, reggeli, aztán elviszik őket a negyvenhármas kilövőállomásra. Ott pedig már nem lesz idő ábrándozni, követni kell az időbeosztást, és mindent úgy csinálni, ahogy arra felkészítették.

 Josephine egyszeriben teljes bizonyossággal tudta, hogy őneki tizennyolc évesen nem itt lenne a helye, hogy haza akar menni, és hogy nem akarja, hogy reggel azzal a Szojuzzal kilőjék. Halványan derengett neki, hogy valaha talán ezt akarta, de most az egyetlen, amit tudott, hogy halálra rémül az egésztől. Haza akart menni a nagynénjéhez, befejezni az utolsó évét a gimnáziumban, szörnyeket ölni a játékában, rossz filmeket gyalázni a fórumokon, tudósítani Chiamakának a metrón látott hülye ruhaösszeállításokról, gyeplabdázni, játszani a szomszéd Pavel bácsi cicájával és idiótaságokon röhögni az osztálytársaival.

 És ezen kívül még annyi, de annyi mindent szeretett volna, ami nem ez, és amiket még megfogalmazni sem tudott magának, hogy úgy érezte, ő a legnyomorultabb ember a világon – ami persze nem volt igaz, Josephine azonban abban a percben csak a feszítő idegességet érezte, és mérhetetlenül sajnálta magát.

 Egy fáradt könnycsepp futott le az arcán.

 – Alfie – susogta az ágyra kuporodva, mire a kijelző ismét felvillant. – Hívd fel Millie nénit!

***

 Josephine gépiesen ellenőrizte a szkafander illesztéseit és a hevedereket. Nem tudta, hányadszorra végzi már ugyanazt a tagjaiba ivódott mozdulatsort, a borzasztó várakozást azonban valamelyest elviselhetőbbé tette. A szeme előtt káprázott a rengeteg, villanó kijelző, miközben a sisakjába épített hangszóróból a kilövésirányító hangja lágy zümmögésként fonta körbe agyát.

 Egész éjjel végül csupán két órát bírt aludni, azt is csak azután, hogy felhívta a nagynénjét, hogy még utoljára elbúcsúzzon tőle. Ezután persze megint sírni kellett kicsit, de aztán szép lassan erőt vett rajta a kimerültség.

 Amikor reggel felébredt, azt sem tudta, hol van. Az ébresztő után csak annyi ideje maradt, hogy áthúzzon az arcán egy mosdókendőt, fogat mosson, és gyorsan magára rángassa a holoruháját – a haját is jobb híján már csak az étkező felé baktatva fésülte át ujjaival. Ezután egyet sem pislogott, és máris a kisbusz felé tartva találta magát, amíg a csomagjaik a járművük oldaltárolójába emelték magukat. 

 Josephine azt hitte volna, hogy ekkorra már bizonyosan majd’ megbolondul az idegességtől, de a szervezete belefáradhatott a dologba, mert már csak szívdobogós vidorsággal várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Cöh, még hogy pityergészni? Ki? Ő biztos nem.  

 Miután megérkeztek a Nobel-díjas űrkutatóról elnevezett, szétnyílt kagylót formázó Nikulaenkov-űrközponthoz, gyors eligazítás következett, aztán elindultak a szkafanderekért.

 Josephine a fülében hallotta a vére izgatott dobolását.

 Neki semmihez nem kell nyúlnia. A gépek és a tisztek végzik a dolgukat, neki csak nyugodtan kell ülnie.

 Megmozgatta nyirkos ujjait a kesztyűben.

 – Tíz perc a kilövésig, a teljes tömeg tizennégyezer-hétszáznégy kilogramm. A hasznos teher hatezer-háromszázkét kilogramm, a fedélzeten…

 Már sokan kimentek az űrbe, nagyon sokan, és nem volt probléma. Ha azok egyben a hajóra értek, ő is oda fog. Biztos volt benne. 

 – A kilövés meghiúsulása esetén…

 Mint kiskorában az ábécét, úgy darálta le magában a forgatókönyvet. Veszélyhelyzet start közben: mentés mentőtoronnyal. Veszélyhelyzet az orbitális pályára emelkedés közben: mentés mentőtoronnyal. Veszélyhelyzet az orbitális pályán repülés közben: űrrandevú és összekapcsolódás a Második Űrállomással.

 A vakító villogásban lepillantott az eléje vetített holokijelzőn le-fel futó ellenőrzőlistára, majd a combjára velcrózott papírfüzetkére, és elmosolyodott.

 Elvileg óvintézkedés volt, de inkább hagyomány. Josephine úgy gondolta, ez is csak olyasmi lehet, mint amikor tegnap este a bárban Eljas Heikkinen, a finn elektromérnök erősködött, hogy nézze meg azt a százéves szovjet filmet. Vagy amikor az Emissarra való beszállás előtt Cohen vizet löttyintett a buszuk kerekére. Vagy hogy ő levágatta a haját.

 Körülötte a többi szkafander egyre kevesebbet mocorgott, a rádióba azonban olyan gondtalanul szóltak bele-bele, mintha csak a maglev-vonatuk¹ indulására várnának. Josephine nem tudta, csak ő van-e így vele, de mintha a bőrén érezte volna a várakozás elektromos feszültségét.

 – Ah, basszus, nem tettem be hajfestéket! – nyafogott fel mindannyiuk fülében Brielle.

 – Valaki biztos visz még fel – vetette fel egy józan férfihang, amelynek a gazdáját Josephine hirtelen nem tudta beazonosítani.

 – Olyan szín senkinek nem lesz.

 – Holnapig még megkérdezheted az Állomásokon is – javasolta valaki más, talán Linh Than.

 – Tisztára le fog nőni...

 – Hallod, én nem is tudom, milyen az eredeti hajszíned.

 – Láttál már vízbefúlt, többnapos döglött patkányt? – hasonlított Brielle kedvetlenül.

 – Kevesen voltak, nem? – dobta be aztán Cohen elégedetlen hangon, Josephine pedig Gribov öt perccel azelőtti bejelentkezésre gondolt. Az űrközpont vezetőjének háta mögött egy egész teremnyi újságíró ült mindenféle felvevővel, Cohen pedig elsütötte az alkalomra tartogatott szóvicceit – mint hogy „igyekszünk nem elszállni”, vagy „űrös frázisok”. Josephine alig látott az izgalomtól, de még ő is tudta, hogy mind vállalhatatlan volt.

 – A Changnu kilövésén egymást taposták – értett egyet megint a józan hang.

 – Ugye? Pfft, mintha bárkit is érdekelnének azok a balfékek – kontrázott valaki, amit halk nevetgélések követtek. 

 Josephine nagy szusszanással pillantott fel a kijelzőre – három perc és harminchét másodperc a kilövésig –, ahogy valami különös hitetlenkedés öntötte el, hogy ez vele most tényleg megtörténik. Pedig nem is úgy jutott be, mint a többiek, hanem csak beugrónak, helyettesnek, másodikként. Hogy lehetett elég jó ehhez? Hogy ülhet most itt ezzel a sok okos emberrel? Hogy mehet ő a Marsra?

 Szürreális.

 A hajó finoman duruzsolni, majd vibrálni kezdett alattuk. A főképernyő jobb alsó sarkában pergő számláló T-00:00:06-ot mutatott, Josephine-nek pedig újabb löket adrenalin rohant szét tehetetlenül az ereiben.

 Még hat másodperc.

 Megtörténik.

 A rádióban hallotta, ahogy a többiek halkan mormolni kezdenek.

 – Öt. Négy. Három. Kettő… 

 A hajtóművek erősödő zúgásával a fejük fölé rögzített kabalaállatkák hintázni kezdtek, és Josephine csak a hirtelen ránehezedő gyorsulási erőből érezhette, hogy a hajtóművek elrúgták őket a kilövőállásból.