Szöges Emese


2023-as évösszegző ٩(◕‿◕)۶

2024. január 15. - Szöges Emese

416059627_778007914344005_6609130035063252970_n.jpg

 

Sok szerző szeret újévkor évösszegzőt készíteni, úgyhogy most én is érkeztem eggyel 🥰

A legelső regényem, a Lókötők és hazugok 2018-as megjelenése után kicsit hektikus volt az élet mindenféle szempontból, de nagyjából 2 éve sikerült nyugodtabb mederbe kerülnie a dolgoknak, aminek köszönhetően több régebb óta folyó projektet is sikerült befejeznem.

Mivel hálistennek sikerül az írásra (illetve az azzal kapcsolatos posztolásra és levelezésre) most már napi szinten időt szakítanom, folyamatosan tudok majd mindenféle kontentet szállítani nektek! 

Még 2022-ben kezdtük el az együttműködést a NewLine Kiadóval, akikkel végre sikerült tető alá hozni a régen tervezett Lókötők ebookot! Innentől pedig nem volt megállás! 😜

smartmockups_l51e97hb.jpg

 

Régóta dolgoztam egy új sci-fi regényen, aminek a fejlesztése az ötödik körös szerkesztésnél fejeződött be - ami nagy szó, mert maga a regény 600+ oldalas! Azt én ötször szóról-szóra átrágtam, hogy a lehető legjobb élményt nyújtsa majd nektek! 😀 

Ezt követte egy nagyon alapos korrektúra, ami után 2023-ban megjelent az “Alattunk a Föld aluszik”! A megjelenés decemberre futott ki, de ez nyilván egy egész éven átívelő projekt volt, ami nekem abszolút meghatározta a 2023. évemet.

16joo.png

A sci-fi regény megjelenésével párhuzamosan egy angol fordítás is készülni kezdett! Mondanom sem kell, mennyi melóval jár ez, gyakorlatilag újra kell írni a regényt egy új nyelven :’D 

Egy korábbi Lókötők-fordítás már vakvágányra futott, az amerikai fordító konkrétan ghostolt néhány nagyon lelkes levélváltás és próbafordítás után - most viszont sikerült megtalálni a számomra tökéletes munkafolyamatot és munkatársat! 

A számomra jelenleg bevált metódus abból áll, hogy én előfordítom a szöveget angolra (relatíve jól tudok angolul, amit folyamatosan fejlesztek is), amit egy angol anyanyelvi lektor aztán segít gatyába rázni. Az anyanyelvi lektor személyes ismerősöm, de természetesen nem ingyen segít nekem, úgyhogy ezzel mindenki számoljon, aki hasonlóban gondolkodik 😉  

Természetesen nem hagyhatom annyiban a Lókötők-fiaskót, úgyhogy amint meglesz a sci-fim fordítása, Johanna és Timar története következik 😍

Az, hogy mi lesz a fordítások sorsa, egyelőre titok! 🤫

konyvfeszt_2023_masolata.jpg376579375_707039234774207_5739256409696977981_n.jpg

 

 

 

 

 

 

 


(Közben ilyen kirándulásokon is voltunk a Lókötőkkel és a sci-fivel 🤭 )

Azt hinnétek, hogy ennyi minden mellett már nem jut időm másra, viszont van két nagy másik projekt, amit a 2024-es évre terveztem be!
• Egy Lókötők-hangoskönyv!
• És egy új high fantasy regény megírása, sok-sok mágiával, lázongással és sárkánnyal!

Az ezutánra tervezett regényem, pedig a Lókötők folytatása! Ez már 2025-re fog maradni, viszont legkésőbb ekkor mindenképp sort akarok keríteni rá - mert bár Johanna és Timar történetét eredetileg egy egykötetes történetnek terveztem, sokan kifejeztétek, hogy még nem akartok megválni tőlük! Ezzel a projekttel jelenleg a tervezési fázisban vagyok, úgyhogy ha van bármilyen kérdés, óhaj-sóhaj, hogy esetleg mit látnátok szívesen velük kapcsolatban, mindenképpen dobjatok rám egy üzit!

 

 

És mivel mással is zárhatnám a 2023-as áttekintőmet, mint hogy mindannyiunknak sok-sok-sok remek könyvet kívánok, és tartsatok velem 2024-ben is! 🥰🥰🥰

A Fantasy Expón debütál az új sci-fim!

konyvfeszt_2023_masolata.jpg

Van már programotok december 9-ére? (≧◡≦)

A Fantasy Expón fog debütálni legújabb regényem, az Alattunk a Föld aluszik, amit a helyszínen 25%-os kedvezménnyel fogtok tudni megvásárolni!

Ne feledjétek: 2023.12.09. szombat, 1096 Budapest, Haller u. 27.

Az eseményről további infót itt találtok: https://fantasyexpo.hu/ 

 

Alattunk a Föld aluszik beleolvasó - 1. fejezet

 

5012ecfdfb7814dcc772f004896cb06a.jpg

1. fejezet

Lámpaláz

2081. június 9., Orosz Köztársaság, Új-Uglegorszk

 – Kérjük kedves utasainkat, kapcsolják be biztonsági öveiket, hamarosan megkezdjük a leszállást – jelentette be a hangszóró-panelekből búgó, szintetizált női hang. Halk hajtómű-zúgás, beszéd és pittyenések közepette Josephine nyitogatni kezdte a szemét.

 Becsukta a száját, kézfejével letörölte az álláig futó nyálcsíkot, és arra gondolt, a felszállás óta most először örül neki, hogy senki nem ül mellette, hogy ezt lássa.

 Ébredésével több kellemetlen dolog is tudatosult benne. Érezni kezdte a kitekeredett törzsét, sajgó nyakát, elgémberedett lábát, no és persze érezte minden egyes négyzetcentiméterét a szójahabos ülésnek is, amin lassan hét órája görnyedt.

 Megnyomkodta zsibongó combját, majd végre felnézett – bent puha félhomály, kint szürke felhőszőnyeg –, egy másodperccel később pedig rájött, hogy iszonyatosan szomjas. Végighúzta ujját az előtte lévő üléstámlába épített panelen, mire holoképernyőcske ugrott fel cirill betűs opciókkal.

 – Perekljucsi na anglijszkij – lehelte a mikrofonjába, miközben saját magán értetlenkedett, amiért csak most állítja át a nyelvet. Miután a menü elemei a jól ismert angol szavakra váltottak, elkattintgatott a dobozos vízig, és néhány másodperc múlva már ott is volt mellette a bőröndméretű robot. Zörrenve pottyantotta elülső reteszébe a vizet, majd visszasiklott a gép elejébe.

 Josephine a dobozt meghúzva ismét körbenézett. Kétoldalt két-két sor ülés, ő hátul baloldalt egymaga, körülötte a narancsos derengésben tarkára festett frizurák kellemes összevisszasága.

 A legénység második fele. A „második eresztés”. Akik közül még csak az ismerősének sem hívhat senkit.

 Persze a legénység első felével is jobbára csak látásból ismerték egymást, de akik itt ülnek körülötte, azokkal totális idegenek, még csak be sem mutatkoztak egymásnak. 

 Az egész tulajdonképpen már ott elromlott, hogy nem tudott velük egyszerre gépre szállni, mert mire Josephine önvezető-taxival a moszkvai Csillagvárosból – a különutas kiképzése utolsó két hetének helyszínét adó űrközpontból – épphogy elérte a különjáratot, addigra a tisztek már rég elhelyezkedve várták az indulást. Így történt, hogy ahelyett, hogy a megérkezésekor bemutatkozott volna, inkább csak kihasználta, hogy senki sem figyel rá, és a gép hátuljába sunnyogott. Hiába szokhatta volna már meg, hogy ebben az űrprogramban neki mindenhova egyedül kell eltalálnia, a moszkvai közlekedés és a repülőtér macerás beléptetési rendszere még rajta is majdnem kifogott.

 Josephine lezárta a kiürült palackot, majd a mellette lévő ülésen összedobált halom – a holotáblája, a táskácskája, a dzsekije és az oximaszkja – tetejére tette.

 A gép belsejét erősödő villódzások és várakozástól feszes beszéd hangjai töltötték meg. Josephine kinézett az alattuk továbbra is szürkéllő felhők tengerére, majd a lábfejétől a feje búbjáig futó könnyűségből tudta, hogy csökkenni kezd a magasságuk. A felhők közelebb úsztak, és néhány másodpercig nem is látszott más kint, csak a vattacukros szürkeség.

 Megérkeztek. 

 Josephine-nek megnyirkosodott a tenyere.

 De miért most ijed meg? Amikor itt áll az egésznek a kapujában? 

 Miért nem akkor, amikor jelentkezett? Vagy amikor kiderült, hogy mégis felvették?

 Münchenben, a kiképzés alatt? Végül is csak hat hónapja volt rá.

 Nem, ő mind a hat hónapot becsülettel végiglelkesedte.

 És aztán a kéthetes moszkvai intenzív felkészítést? Persze, azt is. Minden percét.

 Csak tegnap, amikor már ide készülődött, kezdett el csúfosan és idegenül szorítani a gyomra.

 Jaj, pedig hogy várta ezt az egészet! Mennyire várta! Most meg, amikor az egész valósággá válik, ő teljesen bután halálra rémül.

 A gép megint lejjebb bukott, majd a felhők alatt feltűnt Új-Uglegorszk – az oroszok büszkesége, az alig harminc éve emelt űrközpont-város – és a fölötte rezgő, vörös alkony.

 Az előtte lévő kijelzőn felvillant a figyelmeztetés. Josephine észbe kapva, dobogó szívvel nyomta meg az ülésébe ágyazott gombot, mire a biztonsági öve engedelmesen fonódott a dereka köré.

 Az alattuk elterülő város egyre közelebb úszott, majd ahogy Josephine a körbejáró, okosruhájukon repülési adatokat villogtató légiutas-kísérőkre pillantott, tudatosodott benne, hogy rendbe kéne szednie magát. Önkéntelenül nyúlt a hajához, ami már nem a válláig ért, hanem csak egy kis bob volt. Megigazította színjátszó nanoruhácskáját, a bokáján egy érintéssel a helyükre kattintotta a sportcipője mágnescsatjait, majd felmarkolta a maszkját.

 Felsóhajtott.

 Ő összeszedett, higgadt, felnőtt. Annak kell lennie.

 És lent egyre csak növekedett város.

***

 Forró szél tépett Josephine ruhájába, ahogy a többiekkel együtt kisorjázott a gépből. Alattuk betonszürke kifutópálya, távolabb irányítótorony, néhány terminál, azokon túl pedig rézsárgává fáradó ég. A repülő farából kinyúló futószalag elkezdte kihordani a csomagjaikat – ő ezt bámulta, ezért is történhetett, hogy kis híján orra bukott a lábuk alatt kúszó rámpa illesztésében. Hogy ez mégsem sikerült, egy érte kapó karnak volt köszönhető. Josephine megkapaszkodott benne, majd pirulva pillantott fel a gazdájára.

 – Hoppá – mondta a tányérsapkás, kurtára nyírt hajú, fekete férfi. Az orrot-szájat elfedő oximaszk miatt beletelt egy másodpercbe, amíg Josephine felismerte: Jeffrey Cohen hadnagy volt az, haditengerészeti pilóta, szakmája szerint fizikus. A parancsnoki láncban az ő felettesének a felettese.

 – Köszönöm! – felelte Josephine a saját maszkja mögül, miközben lelépett a kifutópálya forróságot ontó aszfaltjára. Érezte, hogy az UV-spray alatt azonnal izzadni kezd a lábszára. 

 Ahogy a transzferük felé tartva a legénység többi tagja mögé soroltak, a mellette maradó Cohen ismét megszólalt:

 – Te vagy az intenzív kiképzéses gyakornok, ugye? Nem is vettelek észre a gépen.

 Josephine zavartan a maszkjába köhintett, majd megtorpant, hogy kezet nyújtson.

 – Josephine Wyatt. Igen, kicsit késve érkeztem, aztán már nem akartam zavarni a felszállást – felelte, és ahogy kimondta, tudta, mennyire bénán hangzik. Be kellett volna mutatkoznia!

 – Nem zavartál volna – udvariaskodott Cohen, és egy gyors, határozott kézrázás után mindketten továbbindultak.

 – Önökkel még médiaeseményeken sem találkoztam, úgyhogy így furcsa lett volna – felelte Josephine, és nem tudta, tulajdonképpen mit is akart ezzel mondani. Kínjában a széltől kuszálódó haját kezdte babrálni.

 – Elég későn csapódtál hozzánk, úgyhogy ilyenre tényleg nem volt alkalmunk. Valamin spórolni kellett – állapította meg Cohen sajnálkozva, miközben fellépett a buszra. Josephine követte, majd ahogy a transzferük ajtói becsukódtak, a klímától megborzongva egy másodpercre felidézte magában azt a hat hónapot.

 Igen, spórolni kellett valamin, nála pedig a csapatépítési modulon spóroltak. Pontosabban, amíg a többieket jövendőbeli feletteseik képezték ki kínos alaposságú interaktív órákon, őt rohamtempóban próbálta felzárkóztatni az, akinek épp ideje akadt. Nem is teljesen volt igaz tehát, hogy nála csak a csapatépítés maradt ki – mert tulajdonképpen minden kimaradt.

 Bólintott, majd a többiekhez hasonló, gépies mozdulatokkal lecsatolta a maszkját.

 – Nem kell izgulnod, pillanatok alatt megismersz mindenkit! – Cohen leült, és megpaskolta a maga melletti ülést, miközben a csomagjukat szállító kocsi mágneskapcsaival halk pattanás kíséretében felcsatlakozott rájuk. – A tesztek alapján nem lesz gond. Hidd el, a kiképzés után ez már sétagalopp lesz – biztosította a hadnagy mosolyogva, a busz pedig finom rándulással elindult.

 Josephine a barátságos hangvételtől kissé megilletődve huppant le mellé.

 – Nem voltak újságírók – jegyezte meg, csak hogy mondjon valamit.

 – Nem, hál’istennek. Majd holnap – vélte Cohen, majd felvonta a szemöldökét. – Várod már? – A fejével valahova kelet felé bökött.

 Kelet felé – a kilövőállomás felé.

 Kezében a maszkot gyűrve Josephine érezte, hogy tagjai idegenül elzsibbadnak, a szája mégis magától mozdult:

 – Igen.

***

 Josephine fújtatva huppant le a neonlila kanapéra. A hotelszobába parázsszínű fény áradt a padlótól plafonig érő ablakon át, a város sziluettje pedig olyan nagyravágyóan tört az ég felé, hogy rajta kellett felejteni a szemet. Josephine eddig nem is vette észre a kilátást, sőt magát a várost sem: semmire nem emlékezett belőle, pedig a reptérről ide átvágtak rajta. Tulajdonképpen még a szobáját sem nézte meg rendesen – ahogy bejutott az ajtón, csak ledobott mindent, és rohant párazuhanyozni.

 Egy hosszú percig frissen szárazsamponozott haját rázogatva, gondolattalanul bámult a verőfénybe. Nézte az ég egymásba olvadó aranyát és koszos rézvörösét, az apróra izzadt felhőket, a toronyházakból kinövő állványzatokat, emelőkarokat, a távoli falakon villogó holoreklámokat. A hologramcsíkkal rajzolt sávokban elhúzó siklótaxikat, a lusta teherdrónokat, a szabálytalanul az épületek között fel-felvágó légmotorosokat meg légdeszkásokat és a város felett elúszó fényrepülőket. És ahogy Josephine ezt az izgő-mozgó, élőlényszerű képet nézte, egy rövid pillanatra megint otthon volt, London külvárosában, a kis szobácskájában egy lusta vasárnap délután, amikor olyan tétlen és céltalan az ember. 

 Bámészkodásából a klíma zökkentette ki, amely a falon lapulva finom búgással kezdte el visszahűteni a melegedő szobát.

 Josephine ledobta magáról a fürdőlepedőt, belebújt a bőröndje tetejére dobált trikóba és sortba, majd elnyúlt a kanapén. Miközben a hotel kling-klangolásait, pittyenéseit, a kinti motorzúgást és a folyosón visszhangzó soknyelvű szót hallgatta, arra várt, hátha a gyomrát szorító görcs is enyhülni fog.

 Josephine várt és várt – az idegesség azonban nem akart múlni.

 Néhány perc után végül kinyitotta a szemét és a falra szerelt hajlított képernyőjű tévére pillantott.

 – Tévé… televizor… – kezdte, de aztán elakadt. Néhány másodperc múlva végül megtalálta a hiányzó igét is. – Vkljucsi televizor.

 A tévé LED-je ugyanúgy kéken világított, és semmi nem történt.

 – Tévé be – próbálkozott angolul is, de miután erre sem történt semmi, Josephine a mellette levő asztalkán feketéllő irányító-tabletért nyúlt. A tévé képernyője egy pöccintéssel életre kelt, ezzel pedig Josephine egy oroszul vidámkodó virtuális valóság-rendszer reklámjának kellős közepén találta magát. 

 Kattintott – helyes hologram-bemondó híreket olvas glóbul; ami végtére is angol volt, csak nyersebb kiejtéssel és a nem anyanyelviek számára zavaros kifejezések nélkül. 

 Kattintott – a „Szerelem a szfériumban” című kínai szappanopera valamelyik része, amit régebben még ő is nézett. 

 Kattintott – e-sport közvetítés hindiül zümmögő kommentátorral.

 Kattintott – meghatározhatatlan nyelven éneklő cicás gabonakávé-reklám. 

 Kattintott – zenecsatorna a BLAZE egyesült-koreai fiúbanda legújabb klipjével.

 A sokadik váltás után a képernyőn egyszer csak a „Jubilant-küldetés” hatalmas betűi rajzolódtak ki. Josephine meggyorsuló szívveréssel és a szájára kunkorodó apró mosollyal feljebb vette a hangot. 

 Ezek mi vagyunk!

 – A Föld minden igyekezetünk ellenére lassan rogyadozik tizenegymilliárd lakója szükségleteinek súlya alatt – fogott bele glóbosan nyers angolsággal Jack Huang, kínai színész-rapper, aki a küldetés egyik celebarca volt. 

 Szavaira a képernyőn vágóképek kezdtek villódzni – moszkvai dugóban tornyosuló autó-, emeletes busz- és motorsorok; egymásra dobált, hitvány nyomtatott házak Mexikóvárosban; az Észak-Atlanti-Óceánban bokáig álló Szabadság-szobor; a Jangcén egybefüggően hullámzó szemétfolyam; a tengerben álldogáló brightoni kilátó; Ho-Si-Minh sivatagi homokos utcái; apró beporzódrónok a nasarawai cirokföldeken; a fehérre meszesedett Nagy-korallzátony; Sofía, az utolsó disznódelfin elaltatása; préselt szeméttel való útalapozás Bogotában és a nápolyi Királyi Palota előtt maszkban eltotyogó óvodások. 

 – Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiségnek új erőforrásokat, eljárásokat és életteret kell találnia – magyarázta Jack Huang, mire a képernyőn a Mars okkervöröse jelent meg néhány adat kíséretében. – És habár a légnyomás mindössze hetvenöt század százaléka a Földének, a légkört kilencvenhat százalékban szén-dioxid alkotja, magas a kozmikus sugárzás, és a bolygó átlagos felszíni hőmérséklete mínusz hatvanhárom Celsius – ismertette Jack Huang a felsorolás elemeit –, a Mars kolonizációja napjainkra kézzelfogható valósággá, sőt, szükséggé vált. 

 A képernyőn konferenciák vágóképei jelentek meg. Holoöltönyös-kosztümös nők és férfiak fotózkodtak, fogtak kezet és írtak alá mosolyogva; a háttérben államok, uniók, szervezetek és konzorciumok zászlóinak-logóinak tarkabarkasága. 

 – Ezt felismerve döntött úgy kilenc évvel ezelőtt a Nyugat-európai Unió, a Nemzetközi Bankszövetség, a Goliath Inc., a Berg-Tech Csoport, a Kínai Köztársaság, az Orosz Köztársaság és az Egyesült Államok, hogy példátlan összefogással létrehozzák az ismert történelem eddigi legnagyobb pénzalapját, és útnak indítják századunk legnagyszabásúbb vállalkozását: a Jubilant-projektet. 

 A kép pattogó vonószene kíséretében váltott újabb és újabb felvételekre az először csak darabokban a Föld felett úszó, majd képről képre formát kapó űrhajóról. – És így, habár az eredeti tervekhez képest ötvenhárom évvel később, de idén az Alfa-bázis végre százszázalékos készültségűvé válik, lehetővé téve, hogy a történelem során először emberek lakják a Marsot. 

 Josephine felkönyökölve bámulta az unalomig ismert képsorokat, ahogy az idegességéhez néhány futó másodpercre elektromos izgatottság is társult. Hiszen úristen, holnap ki fogják lőni az űrbe, és el fog utazni a Marsra!  

 Oda megy, ahol még soha nem járt. Olyanokkal fog dolgozni, akiket nem ismer.

 Ugye… ugye minden rendben lesz?

 Olyan ismeretlen lesz minden. Olyan félelmetes.

 Letette a fejét a kanapéra, és megint egy kicsit erősebben kezdett szorítani a gyomra.   

 Közben a képernyőn a teljesen felhúzott, emberlakta Mars-bázis látványtervei jelentek meg. Az animált szereplők hol világító-fehér belső terekben nevetgéltek, hol űrruhásan ugráltak a szénsavhóban, hol belső üvegházakban szüreteltek tealevelet. 

 – A bázis szívébe, a központi generátorba Archer-Sadat-energiacella kerül, amely révén a Marson oly' bőséges szén-dioxid elektromos áram formájában hasznosulhat. Ezt pedig nem más fogja célba juttatni – folytatta Jack Huang ismét fellelkesülve –, mint a projekt névadója: a Jubilant. 

 A képernyőn ekkor megjelent a korábbi felvételeken még csak darabjaiban látott, hatalmas, tórusz alakú űrhajó, a közepén egy gömbölyded modullal. A Jubilant betöltötte az egész képet, mögötte az űr sötétje ásított; aztán ahogy lassan fordult a kép, annak sarkába beúszott a hajó mellett eltörpülő Első és Második Nemzetközi Űrállomás, majd végül a Föld koszoskékje is. 

 Ahogy Josephine arra gondolt, hogy holnaptól tizenhárom hónapon át abban az elképesztő, gyönyörű látványban lehet része, egy picit megint jobban érezte magát. 

 – A küldetés többszörös célt szolgál – magyarázta Jack Huang elhalkuló zene kíséretében –, hiszen az energiacella Marsra szállítása mellett az űrhajó legénysége méréseket és kísérleteket fog végezni, hogy továbbfejleszthessük azokat a technológiákat, amelyek lehetővé teszik az űrben az ember számára az életet. – A kép a Jubilant belső nézetére váltott, virtuális sétára indulva a tórusz gyűrűjének fémesfehér folyosóján, amelynek hatalmas ablakaiban az űr és a Föld kontrasztja látszott.

 Ott fogok lakni. Kicsit több mint egy évig az lesz az otthonom. 

  – Szerencsére ezt a ma kozmonautái már jóval barátságosabb környezetben tehetik, hiszen a Jubilant fedélzetén rotációs és mágneses erő által generált gravitáció uralkodik, a kozmikus sugárzástól pedig hidrogenizált bór-nitrid nanocső-pajzs óvja meg a hajó elektromos rendszereit és a benne tartózkodókat. – Jack Huang utolsó szavára a huszonnyolcfős legénységről szóló felvétel indult el. A képen szereplők felsorakozva pózoltak elegáns indigó és bézs egyenruhájukban, fel-felvillanó mosollyal. 

 Josephine nem volt köztük, aminek félig örült, félig bánt. Amikor őt felvették, már minden marketinganyag kész volt, így aztán műsorokba, interjúkra sem hívták el, mint a többieket. 

 Bár, ha belegondolt, talán nem is nagyon lett volna ideje ilyesmire. Tényleg nagyon ki volt centizve a kiképzése. 

 – Végül, de nem utolsósorban pedig – folytatta Jack Huang –, akik nélkül mindez az erőfeszítés mit sem érne: huszonkét elhivatott tudós, a szakmájuk legjobbjai, és hat elhivatott fiatal, nemzedékük legjobbjai. – Jack Huang hangja szenvedélyesebbé, a zene pedig emelkedettebbé vált. – Így lesz az ő sikerük mindannyiunk sikere… és mindannyiunk reménye egy jobb jövőre – hangzott el aztán az utolsó, túlhangsúlyozott mondat is. A zene elhalkult, a kép pedig kimerevítve hirdette a küldetés kezdetének dátumát – az időpontot, amelyet mostanra a bolygó teljes lakossága ismert – 2081. június 11. 9:00 UTC+5.

 Josephine hiába akart nagyon fellelkesülni a reklámon, ahogy az véget ért, ott, a neonlila kanapén megint elhatalmasodott rajta az ijedelem.

 Mi történik, ha szörnyű lesz minden? Szörnyű a kilövés, szörnyű a Jubilant, szörnyűek a tisztek, a gyakornokok, szörnyű az út, szörnyű a Mars?

 Mi van, ha nem bírják majd egymást a többiekkel? Hova megy azon a kétezer-párszáz négyzetméteren? Bármi lesz, neki egy éven keresztül tűrnie kell. Egy évig – „készüljön arra”, mondták, „mert a Deep Space Network még csak a kis adatmennyiséggel működik biztosan, az pedig a Jubilant kommunikációjához kell” – valószínűleg egyáltalán nem fog tudni beszélni a családjával, a barátaival vagy bárkivel a Földről. 

 Bármi történne, nem mehetne haza. 

 Josephine, ahogy ezekre gondolt, érezni vélte a köré záródó falakat, amelyeken túl ott az űr – ahol vákuum van, gyilkos sugárzás és mínusz háromszáz Celsius… és amelytől csak néhány méternyi bór-nitrid és víz választja el. Mi lesz, ha azokkal történik valami? Vagy a létfenntartó rendszerekkel? Amik a legapróbb hibától – egy félreírt kódtól, egy nem tökéletesen érintkező vezetéktől – elromolhatnak? Hogy is mondták neki, először a vákuum tépné szét, vagy kővé fagyna…?

 Josephine kinyitotta a szemét.

 A tévében már egy interjú ment glóbul Hachiróval, a japán fejlesztésű androiddal. Amikor Josephine odapillantott, épp valamin felnevetett, majd zavart játszva megvakarta piszére formált orrát. Ha nem éktelenkedtek volna skalpján meztelenül az áramkörök, egészen össze lehetett volna téveszteni egy valódi emberrel.

 Josephine felült, és jéghideg kezével megpaskolta orcáját.

 Nem rémítheti magát halálra.

 Pittyent az ajtó, Josephine pedig úgy ugrott fel, mintha álomból riadt volna. A bőröndjéből egy pulóvert kirántva a vezérlőpanelhez lépett, amelynek kameraképernyőjén Cohent látta ácsorogni – egy borzalmas, lángpiros és indigószínű hawaii ingben és rövidnadrágban. Josephine-nek kellett néhány másodperc, hogy feldolgozza a látványt, végül egy pöccintéssel ajtót nyitott.

 Még vissza sem csusszant az ajtó a keretbe, amikor Cohen megszólalt:

 – Ó, nem akartalak felébreszteni!

 Josephine a fejét rázva összehúzta magán a pulóvert, hogy kevésbé legyen nyilvánvaló, hogy semmi nincs a trikó alatt.

 – Nem aludtam, épp csak ez volt a bőrönd tetején.

 – Nekem mondod? – vonta fel a szemöldökét Cohen, miközben végigmutatott magán. Josephine halványan elmosolyodott. – Meg akartam kérdezni, lenne-e kedved lenézni a bárba. Néhányan lementünk egy kis utóvacsorára, iszogatásra, ilyesmire. Veled meg koccintanánk egyet. – Cohen várakozó mosollyal elhallgatott, alakját körbefolyta a folyosó pasztellszínű derengése. 

 Josephine tudta magáról, hogy teljesen alkalmatlan most bármilyen társasági érintkezésre, de a lárma és az alkohol figyelemeltereléssel kecsegtette.

 – Azt hiszem, igen – felelte, majd végigpillantott magán –, csak átöltözöm.

 Cohen elégedettnek tűnt.

 – Akkor gyere, ha kész vagy – mondta, majd zsebre vágott kézzel elindult a lift felé. Josephine, mielőtt magára csukta volna az ajtót, még kilépett a folyosóra.

 – Hadnagy! – kiáltotta, mire Cohen megtorpanva visszanézett a válla fölött. – Köszönöm.

 Cohen erre csak elmosolyodott, biccentett, majd továbbindult.

 Mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy figyel rá, hogy beszélget vele, hogy elhívja magukkal.

 Jó, de akkor is, az az ing! Miért van egyáltalán ilyenje?

 Josephine ezen égető kérdéstől kínozva, kis vigyorral visszalépett a szobájába.

Alattunk a Föld aluszik borítóleleplezés és infók \(★ω★)/

16joo.png

 

Most, hogy elkészült az Alattunk a Föld aluszik borítója is, és elkezdődhet az előjegyzés, hozok néhány gondolatot, hogy miről is fog szólni ez a csodás féltégla, ami az elmúlt néhány évben az én és az írós ismerőseim sok szabad percét kitöltötte (๑>◡<๑) 

Bemelegítésnek lássuk a fülszöveget:

2081-et írunk, az emberiség pedig elérte a Föld teljesítőképességének határait. A túlnépesedés és a környezetszennyezés új megoldásokat sürget.  

A tizennyolc éves Josephine és Jules is egy ilyen megoldásban – a Mars kolonizálását célzó űrprogramban – vesznek részt, hogy sok év után végre száz százalékos készültségűvé tegyék a Mars-bázist és teszteljék annak rendszereit a jövő telepesei számára.

A küldetés előrehaladtával azonban Jules nemcsak Josephine-hez, hanem egy nyugtalanító felismeréshez is közelebb kerül: a Jubilant fedélzetén talán az emberek és a dolgok nem azok, aminek mutatják magukat… 

Ez egy coming-of-age történet, amelyben megjelenik többek között az önkeresés, az első szerelem és a toxikus kapcsolatok témája, illetve még sok minden más, ami a felnőtté válással járni szokott. 

Rendkívül színes szereplőgárdával dolgoztam, teljesen multikulti a környezet, amelyet arra is használtam, hogy többféle reprezentáció (testi fogyatékosság, neurodivergencia, színesbőr, LMBTQ stb.) megjelenhessen. Én személy szerint nagyon élvezem, ha minél változatosabbak a szereplők, így az írásban is erre törekszem. 

A regényen több téma is végigvonul, ezek közül az egyik az apa-kérdés. Nemrég olvastam egy interjúban, hogy a magyar kortárs irodalom még egyelőre adós a “nagy aparegénnyel”. Nos, nem mondom, hogy én ezt megírtam, de a “kis aparegények” sorába mindenképp remekül illeszkedik az Alattunk a Föld aluszik. 

Végezetül pedig a férfi olvasókat is minél inkább buzdítani szeretném az olvasásra – a női olvasók mellett, természetesen! Mint kiderült, a Lókötőkben meglepően sok fiú rezonált Timar karakterével, szóval eléggé magabiztos vagyok, hogy Jules karaktere is sokatokat meg fog szólítani. 
Hiszen ki ne akarna olyan karakter bőrébe bújni, akinek sikerül behúznia a vagány csajt, és végül ő lesz a nap hőse? (>ᴗ•)

 

A várható megjelenés 2023. december 8. napja, papírkötésben és ebookban egyaránt! 
♡( ◡‿◡ )

A következő napokban hozok beleolvasót, meg mindenféle fun dolgot, úgyhogy ne menjetek messzire!

"Hogyan nyújtsunk támaszt annak, aki traumát élt át?"

img_20210509_192315.jpg
#írós _anyag #research_material #cikkfordítás #trauma

(Cuki, űrös-cicás kép a komoly témához.)

Végre elhoztam a blogra is egy régebbi írós anyagomat, ahonnan gyorsan és egyszerűen elérhető
~~~

Ma egy kicsit más típusú, komolyabb poszttal készültem az Alattunk a Föld aluszik c. regényem kapcsán �� � �� �

❗️“Hogyan nyújtsunk támaszt annak, aki szörnyű traumát élt át?”❗️

☕️A témát először is az alábbi részlettel vezetném fel, az 5. fejezetből:

“– Szemétség volt Alanától az a tegnapi – mondta végül, csak hogy legalább felszínen tartsa a témát. Ahogy a kantin felé közeledtek, egyszerre lassították meg lépteiket.
– Tudod, milyen ő. Szerintem még most sem érti, mi volt a baj – legyintett Meixiu. – Inkább magamra vagyok mérges. Azt hittem, tizenhárom éves korom óta már elmúlt ez. Ráadásul még meg is láttak.
Jules a lányra bámult.
– Vagy veled régebben nem volt ilyen? – torpant meg Meixiu.
– Ez volt az első – állt meg Jules is.
– Ó. Azt hittem…
– Nem.”

✒️A részletben mélyebb kontextus nélkül is látjuk, hogy az egyik szereplő, félig-meddig akaratán kívül, de megosztja a traumáját valaki mással.

�A szituációt az életből merítettem. Velem is történt már többször olyan (tehát nem egy, pedig már az is pont eggyel több lenne a kelleténél), hogy mások - váratlanul vagy kevésbé váratlanul - megosztották velem a traumájukat, és sosem tudtam jól lereagálni a dolgot. Olyan is volt, hogy a traumatizált ismerősöm panaszkodott arról, hogy valaki más mennyire nem tudott mit kezdeni azzal, hogy megosztotta vele a traumáját. Ezek alapján számomra az körvonalazódik, hogy nem egy elszigetelt jelenségről lehet szó, hanem valamilyen rendszerszintű problémáról.

�A szövegbeli szituációban a másik karakter sem lesz abban a helyzetben, hogy jól kezelje a dolgot, ezt a hiányosságot viszont a jelenlegi poszttal orvosolni szeretném, mert szerzőként fontosnak tartottam nemcsak magát a problémát megjeleníteni, de megpróbálni kicsit a mélyére is ásni.

Kutatása válogatja a számokat, arányokat, de az vitathatatlan, hogy rengetegen élnek valamilyen traumával, a legközelebbi környezetünkben is. Így előbb-utóbb mindenki belekerülhet egy ilyen helyzetbe, amikor is úgy kell tapintatosnak, támogatónak és megértőnek lennünk, hogy minden egyes szónak súlya van.

�A fentieken túl, ha eggyel hátrébb lépek az egésztől és kizárólag írástechnikai, történetmesélési szempontból nézem, maga a szituáció rengeteg lehetőséget tartogat magában, ezért is jó, ha tudatosan és jól tanulhatnám meg kezelni - nemcsak emberként, de íróként is. Egy olyan jelenetnek, ahol egy szereplő megnyílik egy másiknak, megosztja vele a traumáját, magas érzelmi töltete lesz, bensőséges, intim hangulattal. Bonding jelenetekhez tökéletes, sőt, remekül lehet vele karaktert építeni (hogyan reagálnak az egyes szereplők a helyzetre? a másik szereplő reakciója hatékonyan segíti az áldozatot vagy nem? hogy oldják meg az ebből fakadó konfliktust?), és világot építeni is (hogyan kezelte a traumát átélt szereplőt a környezete, a családja, kapott-e segítséget az erre létrehozott állami szervektől, rendőrségtől?).

Az én fenti jelenetem például pont nem ilyen, hanem inkább kínos hangulatú. A szereplők távolságát, kapcsolódásra képtelenségét próbáltam vele közvetíteni, ami azt hiszem, sikerült.

�A fentiek után fogadjátok a self.com e témában íródott cikkének fordítását, ami valós szituációban is alkalmazható paneleket, megoldásokat is ajánl. (Az eredeti cikket alább linkelem, ha a fordítással kapcsolatban bármilyen észrevételed, javaslatod van, kérlek jelezd.)
A fordítást Annie Charon lektorálta, nagy-nagy köszönet neki érte!
▪️

Hogyan nyújtsunk támaszt annak, aki szörnyű traumát élt át?

A támogatásod a világot jelentheti.

írta: Carolyn L. Todd

A közelmúlt számos halálesettel járó tragédiái rámutattak, hogy traumatikus események még évek múltával is követelhetnek életeket. Három, korábbi iskolai lövöldözésekben érintett személy - egy, a 2012 decemberében történt Sandy Hook Általános Iskolai lövöldözésben elhunyt lány apja, és a 2018 februári Marjory Stoneman Douglas Középiskola lövöldözés két túlélője - követett el öngyilkosságot.

A felfoghatatlan veszteségek nyomán még sosem nem volt ennyire egyértelmű, hogy a trauma éveken át képes kínozni a túlélőket. Ha egy szeretted traumatikus eseményt élt át, akár köztudottan (például természeti katasztrófát vagy terroristatámadást), akár nem (például szexuális zaklatást), valószínűleg nem vagy biztos benne, hogyan is tudsz mellette lenni a gyógyulás útján. Míg a túlélők traumára adott reakciója rendkívül változatos lehet, az embertársaik támogatása a gyógyulásuk egyik központi eleme, a Szerhasználati Visszaélések és Mentális Egészségügyi Szolgáltatások Intézete (SVMESI) szerint.

Az alábbiakban traumaterapeuták és túlélők mondják el, hogyan segíthetsz a szörnyűségeket átélt barátodnak vagy családtagodnak. Az, hogy a túlélőnek pontosan mire van szüksége, függ a köztetek levő kapcsolattól, illetve ez a gyógyulás folyamata során is változhat, mindazonáltal az alábbi javaslatok jó kiindulópontot nyújtanak.

1. Ismerd el a traumát

“Ismerd el, hogy borzalmas, ami velük történt” - mondja Daniel A. Nelson, M.D., az Országos Iskolakrízis és Gyászkezelő Központ bizottsági tagja és a Cincinnati Gyermekkórház Gyermekpszichiátriai Osztályának orvosigazgatója.

Kifejezheted például így: “Szörnyű, ami veled történt. Látom, hogy ez mennyire fájdalmas neked.”
Talán úgy érzed, hogy ezek teljesen magától értetődő dolgok, de a megerősítés megnyugtató lehet. “Ez arról szól, hogy fejezd ki, hogy látod a fájdalmukat, ez azonban nem riaszt el téged” - mondja Katherine Marshall Woods, Psy.D., washingtoni székhelyű magán-pszichoterapeuta és a George Washingon Egyetem klinikai pszichológiai docense.

A fentiek sokat segítettek az 53 éves Manya C-nek, aki a 2013-as Boston Maratonon az első két bombarobbanás helyszínétől pár méterre, az utca túloldalán levő lelátón ült. Nagyra értékelte, amikor másoktól is hallotta annak a megerősítését, hogy milyen borzasztó eset is volt ezt. “Már csak a tudattól, hogy megértik ezt… úgy éreztem, én érzéseim is igazolást kaptak” - meséli Manya, aki maga is rendszeresen felszólal a traumák által okozott pszichológiai hatásoktól szenvedők mellett.

2. Hallgass és figyelj

“Természetes késztetés lehet, hogy meg akarod törni a csendet, amikor szeretnél segíteni, de nem tudod, hogyan” - mondja Dr. Nelson, aki többek között az 1995-ös Oklahoma City-i robbantás, a szeptember 11-i terrortámadások, és a Marjory Stoneman Douglas Középiskolai lövöldözés túlélőivel is dolgozott. “Ez leginkább azt a benyomást kelti, hogy meg akarod oldani a helyzetet” - mondja Dr. Nelson.

Csakhogy nem fogod tudni megoldani senki traumáját, különösen nem azzal, hogy folyamatosan beszélsz. Ilyenkor jobb csak jelen lenni, és hagyni, hogy a másik feldolgozhassa az érzéseit. “Elég, ha az ember csak meghallgatja a másikat: úgy nehéz elszúrni” - mondja Dr. Nelson.

Manya emlékszik, hogy egy barátjával vacsoráztak egy étkezdében néhány héttel a robbantások után, amikor is egyik pillanatról a másikra zokogásban tört ki. Manya barátja megőrizte a nyugalmát és vele maradt mindaddig, amíg le nem csillapodott, és csak akkor kérdezte meg, mi történt. “Nem mondta, hogy ne sírjak, nem osztogatott tanácsokat. Csak meghallgatott és ott volt.”

3. Ismerd el, hogy nem értheted meg őket

“A túlélők gyakran azért vonakodnak megnyílni, mert attól félnek a szerettüknek nincs meg az érzelmi kapacitása, hogy megértse, ami velük történt” - mondja Marshall Woods, aki a Közép-Keleten gyakorló katonákkal és azok családjával, valamint a Vöröskereszt révén természeti katasztrófák túlélőivel dolgozik. “Hacsak nem mentél keresztül valamilyen nagyon hasonló traumán, nem fogod megérteni. És ez rendben is van. Hiszen csak az számít, hogy te mindezek ellenére is mellette leszel.”

Mondhatsz valami ilyesmit: “Elképzelni sem tudom, min mehetsz most keresztül, de itt leszek neked, bármikor, ha úgy érzed, összecsapnak a fejed fölött a hullámok.” Egy ilyen kijelentés tudomásul veszi a valóságot - hogy nem értheted -, mindazonáltal nyomatékosítod, hogy az a szándékod, hogy mellette légy.“ Ez adhat egy biztos pontot, amely valóban segíthet nekik biztonságban érezni magukat.”

Manyának is nagy segítség volt, amikor egy barátja ezt kifejezte felé. “Hatalmas dolog volt számomra, amikor őszintén azt mondta, “nem tudom, hogy segíthetnék neked, de itt vagyok”. Én magam sem tudtam, mire lenne szükségem, de tudtam, hogy ott van és meghallgat, amiből végül egy remek beszélgetés alakult ki.”

4. Fogadd el, ha nem akarnak beszélni róla

Egyáltalán nem szokatlan, hogy a túlélők nem szívesen beszélnek az érzéseikről, még a legközelebbi hozzátartozóiknak sem. Megterhelő lehet ugyanis ezeket egy olyan személlyel megvitatni, aki nem érti. “Vannak dolgok, amiket pl. egy túlélőnek nem kell mondanom, mert pontosan tudják, miről van szó; míg ezeket egy barátnak magyaráznom kéne” - meséli Manya.

“Teljesen rendben van, hogy kérdéseket teszünk fel (sőt, erre bátorítunk mindenkit), ha egy szerettünknek van kedve beszélni; tisztelni kell azonban azt is, ha nincs” - mondja Dr. Nelson. A védőháló részeként fontos, hogy légy mellettük, attól függetlenül, hogy mit szeretnének vagy nem szeretnének megosztani veled.”

Ha a szeretted még maga sem biztos afelől, mennyit is szeretne megosztani, Marshall Woods azt javasolja, egyezzetek meg valamilyen verbális vagy nonverbális jelben, amivel magyarázkodás nélkül jelezhetik, hogy pihentessétek a témát, ha egy kis levegőre van szükségük.

5. Ne hagyd őket magukra

A túlélők közvetlenül az esemény után sokszor rengeteg támogatást kapnak, de aztán a médiától, a nyilvánosságtól és a szerettektől érkező figyelem hamar elapad. “Olyan, mintha mindenki más folytatná tovább a megszokott életét, mintha mi sem történt volna, viszont a túlélőkben a trauma nagyon is élénken él még” - magyarázza Marshall Woods.

Tudasd velük, hogy szereted őket és gondolsz rájuk, azzal, hogy rendszeresen keresed őket. “A tudat, hogy valaki gondol rám, hatalmas támogatást és biztonságérzetet ad” - mondja Marshall Woods. Javasolja továbbá, hogy ajánljuk fel, hogy akár csak csendben üldögélünk a traumát átélt személlyel, ha nem szeretnének beszélgetni, de egyedül maradni sem akarnak.

Manyát a támadás után a minden nap felhívta a családja, az új rutin pedig sokkal hosszabb ideig tartott, mint arra számított volna. Ezek a beszélgetések sosem nyúltak hosszúra, mindazonáltal nagyon vigasztaló volt, hogy folyamatosan emlékeztettek arról, hogy ott vannak és aggódnak. “Ezek a hívások rengeteget jelentettek nekem” - mondja Manya.

6. Ajánld fel, hogy segítesz csökkenteni a híradásoknak való kitettséget

Ha egy szeretted valamilyen nagy nyilvánosságot kapott traumát élt át, mint például egy lövöldözést, a hirtelen rájuk zúduló cikkek, riportok, posztok újra-és újratraumatizálhatják őket. Ha úgy gondolod, ettől szenvednek, megkérdezheted, hogy szeretnék-e ha segítenél korlátozni a híradásoknak való kitettségüket. Ezt megteheted úgy, hogy például átállítod a hírfigyelőjüket, vagy lenémítasz bizonyos hashtageket a Twitteren. Ez sokaknak segíthet nagyobb biztonságban érezni magukat a gyógyulás ideje alatt - mondja Marshall Wood.

Az is elképzelhető azonban, hogy a barátod épp hogy követni akarja a híreket, mert így úgy érzi, nincs egyedül. “Hálát ébreszthet bennük, hogy mások is elismerik a fájdalmat amit megélnek, és hogy velük együtt gyászolnak” - magyaráz Marshall Woods. Szóval még ha a barátodat láthatóan fel is zaklatják a történtekről szóló híradások, ne felejtsd el, hogy számára ez is a gyógyulási folyamat része lehet.

7. Kerüld a közhelyeket

Megtalálni a jót számos helyzetben remek dolog - egy trauma utóélete azonban nem ilyen szituáció. “Amikor valaki gyötrődik, nem emelkedhetsz föléjük ilyesmivel” - mondja Marshall Woods. “Persze azt szeretnéd, hogy jobban érezzék magukat, de ez kívül fog esni az ő valóságukon.

Ha sürgeted a barátod, hogy legyen optimista, vagy hogy “lépjen túl” a tragédián, az azt üzeni, hogy nem fogadod el, ahogy most érez. Amivel te reményt szeretnél kifejezni (“Minden jobbra fordul!”) könnyen tűnhet érdektelenségnek a fájdalmuk iránt, amely a meg nem értettség érzését fogja erősíteni bennük. “Amikor ilyesmit hall az ember, az első gondolata az, hogy a másik meg akar javítani; épp az, akinek fogalma sincs, hogy mi az, ami elromlott” - mondja Dr. Nelson.

8. Segíts nekik mentálhigiéniás segítséget találni

“Ha aggódsz egy szeretted jólétéért - mert például még hónapokkal az esemény után is küszködik, hogy rendesen egyen, kikeljen az ágyból, munkába menjen, vagy hogy úgy általában funkcionáljon -, felajánlhatod, hogy segítesz összekötni valamilyen szakmai erőforrással, például egy terapeutával vagy segítő csoporttal” - mondja Dr. Nelson. (Még ha a barátod éppen mentálhigiéniás kezelés alatt is is áll de nem tűnik eredményesnek, segíthetsz neki jobb opciót találni.)
Ez akkor is jó ötlet lehet, ha te magad ügy érzed, meghaladja a képességeidet az a szintű támogatás, amire a szerettednek szüksége lenne. “Van, hogy nagyon megterhelő meghallgatni ezeket a történeteket” - mondja Dr. Nelson - “és fontos, hogy nekünk magunknak is meglegyenek a megfelelő eszközeink ezek feldolgozására.” A túlélők családtagjai és barátai egyes esetekben szekunder traumán is áteshetnek a SVMESI szerint. “Teljesen rendben van, ha az ember tisztában van a korlátaival, és akinek szükséges, afelé ezt empatikusan kommunikálja is.

Ehhez hasonló helyzetben Dr. Nelson ezeket a mondatokat javasolja: “Ez úgy hangzik, ami nagyobb hozzáértést igényel mint amit én nyújtani tudok neked. Megnyugtatna, ha tudnám, olyannal vagy, aki tényleg tudja, mit csinál. Megállhatnánk most itt, hogy keressünk neked valakit?”

9. Légy türelmes

Egy trauma utóhatása összetett, folyamatosan változó és olykor egyenesen megfoghatatlan - nem csak a kívülállók, de egyenesen az azt megtapasztaló személyek számára is. “A trauma rendszerint annyira zavaros, hogy az agyunk komolyan megküzd azzal, hogy… egyáltalán valamilyen jelentést tulajdonítson annak, ami történt” - magyarázza Marshall Woods.
Készülj intenzív és hullámzó érzésekre, mondja Dr. Nelson. És nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a szerettünk maga is küzdhet azzal, hogy megértse, miért érzi azt, amit, vagy hogy egyáltalán megnevezze azt, amit érez. Manya tapasztalata is ez volt a robbantás utáni első hónapokban, mielőtt poszttraumás stressz szindrómával diagnosztizálták. “Akkoriban meg voltam győződve arról, hogy jobban kéne lennem, hogy nem kéne úgy éreznem, ahogy”- mondja.
Te nem tudod meggyorsítani a szeretted gyógyulását, de mellette lehetsz mint egy állhatatos, türelmes, folyton idomuló kút, amelyből szeretet meríthet. “Ez olyan, mint egy hullámvasút” - mondja Manya - “az embereknek viszont tudnia kell, hogy teljesen természetes, amit éreznek, és hogy létezik számukra gyógyulás.”
▫️
süti beállítások módosítása