2. fejezet

Vöröslik elmaszatolódva

 – Én azt akarom – jelentette ki Dominic a legtávolabbi szobára mutatva, ahogy belépett előttük. 

 – Nekem mindegy – morogta Jules, majd nagyot nyelt, mert aznap már sokadszorra akart visszajönni a reggelije. Vett néhány mély levegőt, de semmivel nem lett tőle jobb.

 Itt vannak. 

 A Föld felett négyszázkilenc kilométerrel, holnapután indulnak a Marsra, és már nem gondolhatja meg magát. Nem tud majd beszélni se Pièrre-rel, se Maurice-szal, se az anyjával, se a papával… Pedig abba ő komolyan bele fog őrülni, nem fogja kibírni ezekkel a gyökerekkel.

 A szíve vadul dörömbölt a mellkasában, a gyomra helyén pedig csak egy fájdalmas görcscsomó volt. Nagyon régen nem érezte már magát ilyen szarul.

 – Akarsz lenni a szélén? – ajánlotta fel Rajeev melléje lépve. Jules csak megrántotta a vállát, igazából azt sem tudta, miről van szó. – Jó, akkor én leszek itt – mutatott Rajeev a középső szobára, te meg…  

 Jules már nem várta meg, hogy befejezze, csak befordult a legközelebbi nyitva álló ajtón, és szét sem nézve levágta magát az ágyra. A csomagja csöndes siklással követte, míg a másik két fiú odakint tovább szervezkedett.

 Jules aztán hirtelen csak felpattant, fújtatva feltépte a bőröndjét, és elkezdte kihajigálni, ami benne volt. A benne tornyosuló feszültség mintha egy egészen kicsit enyhült volna. 

 – Beléd meg mi ütött? – kérdezte valamelyikük, de Jules nem is érzékelte, hogy hozzá beszélnek. – Lehetne, hogy nem most kapsz elmebajt? Oi, Jules!

 – Mi van?! – vakkantotta Jules, és ahogy ránézett a két gyakornoktársára, akiket lassan egy éve ismert, akikkel együtt végezte a hosszú, küzdelmes kiképzést, és akik most felvont szemöldökkel, szinte derűsen nézték a dühöngését, arra gondolt, hogy belehal, ha még egy percig el kell viselnie őket.

 De hogy egy egész évig? Össze lesz velük zárva több mint egy évig! Hogy fogja kibírni? Nem fogja kibírni!

 Idáig is épphogy csak elbukdácsolt… fogalma sincs, hogyan.

 Hogy fog ő még egy évet ebből?

 Mi a fenének jött egyáltalán ide? Utál itt, és túl sok az elvárás, és túl hülyék a többiek… 

 Csak hadd menjen el innen!

 De nem lehet. 

 Jelentkezett, végigcsinálta az összes tesztet, a kiképzést, mindent.

 Most már nem táncolhat vissza.

 Mit szólnának a szülei…?

 Jules már csak arra eszmélt, hogy az idegei lángolva, sikoltozva robbannak az agyában.

 És hogy valamiért a padlóra rogyott, és borzong a fájdalomtól, és a… úristen, a keze hogy néz ki?!

 Semmi mást nem érzett, csak a keze lángolását és valami különös kimerültséget.

 A falon előtte ott vöröslött elmaszatolódva a vére.

 Ahogy egy utolsó, elfulladó káromkodással felpillantott, látta a másik két fiú képén a megrökönyödéssel vegyes derültséget.

 Úristen, mennyire gyűlöli őket!

 Könnytől égő szemmel kitrappolt mellettük, hogy keressen egy tisztet.