1. fejezet
Lámpaláz
2081. június 9., Orosz Köztársaság, Új-Uglegorszk
– Kérjük kedves utasainkat, kapcsolják be biztonsági öveiket, hamarosan megkezdjük a leszállást – jelentette be a hangszóró-panelekből búgó, szintetizált női hang. Halk hajtómű-zúgás, beszéd és pittyenések közepette Josephine nyitogatni kezdte a szemét.
Becsukta a száját, kézfejével letörölte az álláig futó nyálcsíkot, és arra gondolt, a felszállás óta most először örül neki, hogy senki nem ül mellette, hogy ezt lássa.
Ébredésével több kellemetlen dolog is tudatosult benne. Érezni kezdte a kitekeredett törzsét, sajgó nyakát, elgémberedett lábát, no és persze érezte minden egyes négyzetcentiméterét a szójahabos ülésnek is, amin lassan hét órája görnyedt.
Megnyomkodta zsibongó combját, majd végre felnézett – bent puha félhomály, kint szürke felhőszőnyeg –, egy másodperccel később pedig rájött, hogy iszonyatosan szomjas. Végighúzta ujját az előtte lévő üléstámlába épített panelen, mire holoképernyőcske ugrott fel cirill betűs opciókkal.
– Perekljucsi na anglijszkij – lehelte a mikrofonjába, miközben saját magán értetlenkedett, amiért csak most állítja át a nyelvet. Miután a menü elemei a jól ismert angol szavakra váltottak, elkattintgatott a dobozos vízig, és néhány másodperc múlva már ott is volt mellette a bőröndméretű robot. Zörrenve pottyantotta elülső reteszébe a vizet, majd visszasiklott a gép elejébe.
Josephine a dobozt meghúzva ismét körbenézett. Kétoldalt két-két sor ülés, ő hátul baloldalt egymaga, körülötte a narancsos derengésben tarkára festett frizurák kellemes összevisszasága.
A legénység második fele. A „második eresztés”. Akik közül még csak az ismerősének sem hívhat senkit.
Persze a legénység első felével is jobbára csak látásból ismerték egymást, de akik itt ülnek körülötte, azokkal totális idegenek, még csak be sem mutatkoztak egymásnak.
Az egész tulajdonképpen már ott elromlott, hogy nem tudott velük egyszerre gépre szállni, mert mire Josephine önvezető-taxival a moszkvai Csillagvárosból – a különutas kiképzése utolsó két hetének helyszínét adó űrközpontból – épphogy elérte a különjáratot, addigra a tisztek már rég elhelyezkedve várták az indulást. Így történt, hogy ahelyett, hogy a megérkezésekor bemutatkozott volna, inkább csak kihasználta, hogy senki sem figyel rá, és a gép hátuljába sunnyogott. Hiába szokhatta volna már meg, hogy ebben az űrprogramban neki mindenhova egyedül kell eltalálnia, a moszkvai közlekedés és a repülőtér macerás beléptetési rendszere még rajta is majdnem kifogott.
Josephine lezárta a kiürült palackot, majd a mellette lévő ülésen összedobált halom – a holotáblája, a táskácskája, a dzsekije és az oximaszkja – tetejére tette.
A gép belsejét erősödő villódzások és várakozástól feszes beszéd hangjai töltötték meg. Josephine kinézett az alattuk továbbra is szürkéllő felhők tengerére, majd a lábfejétől a feje búbjáig futó könnyűségből tudta, hogy csökkenni kezd a magasságuk. A felhők közelebb úsztak, és néhány másodpercig nem is látszott más kint, csak a vattacukros szürkeség.
Megérkeztek.
Josephine-nek megnyirkosodott a tenyere.
De miért most ijed meg? Amikor itt áll az egésznek a kapujában?
Miért nem akkor, amikor jelentkezett? Vagy amikor kiderült, hogy mégis felvették?
Münchenben, a kiképzés alatt? Végül is csak hat hónapja volt rá.
Nem, ő mind a hat hónapot becsülettel végiglelkesedte.
És aztán a kéthetes moszkvai intenzív felkészítést? Persze, azt is. Minden percét.
Csak tegnap, amikor már ide készülődött, kezdett el csúfosan és idegenül szorítani a gyomra.
Jaj, pedig hogy várta ezt az egészet! Mennyire várta! Most meg, amikor az egész valósággá válik, ő teljesen bután halálra rémül.
A gép megint lejjebb bukott, majd a felhők alatt feltűnt Új-Uglegorszk – az oroszok büszkesége, az alig harminc éve emelt űrközpont-város – és a fölötte rezgő, vörös alkony.
Az előtte lévő kijelzőn felvillant a figyelmeztetés. Josephine észbe kapva, dobogó szívvel nyomta meg az ülésébe ágyazott gombot, mire a biztonsági öve engedelmesen fonódott a dereka köré.
Az alattuk elterülő város egyre közelebb úszott, majd ahogy Josephine a körbejáró, okosruhájukon repülési adatokat villogtató légiutas-kísérőkre pillantott, tudatosodott benne, hogy rendbe kéne szednie magát. Önkéntelenül nyúlt a hajához, ami már nem a válláig ért, hanem csak egy kis bob volt. Megigazította színjátszó nanoruhácskáját, a bokáján egy érintéssel a helyükre kattintotta a sportcipője mágnescsatjait, majd felmarkolta a maszkját.
Felsóhajtott.
Ő összeszedett, higgadt, felnőtt. Annak kell lennie.
És lent egyre csak növekedett város.
***
Forró szél tépett Josephine ruhájába, ahogy a többiekkel együtt kisorjázott a gépből. Alattuk betonszürke kifutópálya, távolabb irányítótorony, néhány terminál, azokon túl pedig rézsárgává fáradó ég. A repülő farából kinyúló futószalag elkezdte kihordani a csomagjaikat – ő ezt bámulta, ezért is történhetett, hogy kis híján orra bukott a lábuk alatt kúszó rámpa illesztésében. Hogy ez mégsem sikerült, egy érte kapó karnak volt köszönhető. Josephine megkapaszkodott benne, majd pirulva pillantott fel a gazdájára.
– Hoppá – mondta a tányérsapkás, kurtára nyírt hajú, fekete férfi. Az orrot-szájat elfedő oximaszk miatt beletelt egy másodpercbe, amíg Josephine felismerte: Jeffrey Cohen hadnagy volt az, haditengerészeti pilóta, szakmája szerint fizikus. A parancsnoki láncban az ő felettesének a felettese.
– Köszönöm! – felelte Josephine a saját maszkja mögül, miközben lelépett a kifutópálya forróságot ontó aszfaltjára. Érezte, hogy az UV-spray alatt azonnal izzadni kezd a lábszára.
Ahogy a transzferük felé tartva a legénység többi tagja mögé soroltak, a mellette maradó Cohen ismét megszólalt:
– Te vagy az intenzív kiképzéses gyakornok, ugye? Nem is vettelek észre a gépen.
Josephine zavartan a maszkjába köhintett, majd megtorpant, hogy kezet nyújtson.
– Josephine Wyatt. Igen, kicsit késve érkeztem, aztán már nem akartam zavarni a felszállást – felelte, és ahogy kimondta, tudta, mennyire bénán hangzik. Be kellett volna mutatkoznia!
– Nem zavartál volna – udvariaskodott Cohen, és egy gyors, határozott kézrázás után mindketten továbbindultak.
– Önökkel még médiaeseményeken sem találkoztam, úgyhogy így furcsa lett volna – felelte Josephine, és nem tudta, tulajdonképpen mit is akart ezzel mondani. Kínjában a széltől kuszálódó haját kezdte babrálni.
– Elég későn csapódtál hozzánk, úgyhogy ilyenre tényleg nem volt alkalmunk. Valamin spórolni kellett – állapította meg Cohen sajnálkozva, miközben fellépett a buszra. Josephine követte, majd ahogy a transzferük ajtói becsukódtak, a klímától megborzongva egy másodpercre felidézte magában azt a hat hónapot.
Igen, spórolni kellett valamin, nála pedig a csapatépítési modulon spóroltak. Pontosabban, amíg a többieket jövendőbeli feletteseik képezték ki kínos alaposságú interaktív órákon, őt rohamtempóban próbálta felzárkóztatni az, akinek épp ideje akadt. Nem is teljesen volt igaz tehát, hogy nála csak a csapatépítés maradt ki – mert tulajdonképpen minden kimaradt.
Bólintott, majd a többiekhez hasonló, gépies mozdulatokkal lecsatolta a maszkját.
– Nem kell izgulnod, pillanatok alatt megismersz mindenkit! – Cohen leült, és megpaskolta a maga melletti ülést, miközben a csomagjukat szállító kocsi mágneskapcsaival halk pattanás kíséretében felcsatlakozott rájuk. – A tesztek alapján nem lesz gond. Hidd el, a kiképzés után ez már sétagalopp lesz – biztosította a hadnagy mosolyogva, a busz pedig finom rándulással elindult.
Josephine a barátságos hangvételtől kissé megilletődve huppant le mellé.
– Nem voltak újságírók – jegyezte meg, csak hogy mondjon valamit.
– Nem, hál’istennek. Majd holnap – vélte Cohen, majd felvonta a szemöldökét. – Várod már? – A fejével valahova kelet felé bökött.
Kelet felé – a kilövőállomás felé.
Kezében a maszkot gyűrve Josephine érezte, hogy tagjai idegenül elzsibbadnak, a szája mégis magától mozdult:
– Igen.
***
Josephine fújtatva huppant le a neonlila kanapéra. A hotelszobába parázsszínű fény áradt a padlótól plafonig érő ablakon át, a város sziluettje pedig olyan nagyravágyóan tört az ég felé, hogy rajta kellett felejteni a szemet. Josephine eddig nem is vette észre a kilátást, sőt magát a várost sem: semmire nem emlékezett belőle, pedig a reptérről ide átvágtak rajta. Tulajdonképpen még a szobáját sem nézte meg rendesen – ahogy bejutott az ajtón, csak ledobott mindent, és rohant párazuhanyozni.
Egy hosszú percig frissen szárazsamponozott haját rázogatva, gondolattalanul bámult a verőfénybe. Nézte az ég egymásba olvadó aranyát és koszos rézvörösét, az apróra izzadt felhőket, a toronyházakból kinövő állványzatokat, emelőkarokat, a távoli falakon villogó holoreklámokat. A hologramcsíkkal rajzolt sávokban elhúzó siklótaxikat, a lusta teherdrónokat, a szabálytalanul az épületek között fel-felvágó légmotorosokat meg légdeszkásokat és a város felett elúszó fényrepülőket. És ahogy Josephine ezt az izgő-mozgó, élőlényszerű képet nézte, egy rövid pillanatra megint otthon volt, London külvárosában, a kis szobácskájában egy lusta vasárnap délután, amikor olyan tétlen és céltalan az ember.
Bámészkodásából a klíma zökkentette ki, amely a falon lapulva finom búgással kezdte el visszahűteni a melegedő szobát.
Josephine ledobta magáról a fürdőlepedőt, belebújt a bőröndje tetejére dobált trikóba és sortba, majd elnyúlt a kanapén. Miközben a hotel kling-klangolásait, pittyenéseit, a kinti motorzúgást és a folyosón visszhangzó soknyelvű szót hallgatta, arra várt, hátha a gyomrát szorító görcs is enyhülni fog.
Josephine várt és várt – az idegesség azonban nem akart múlni.
Néhány perc után végül kinyitotta a szemét és a falra szerelt hajlított képernyőjű tévére pillantott.
– Tévé… televizor… – kezdte, de aztán elakadt. Néhány másodperc múlva végül megtalálta a hiányzó igét is. – Vkljucsi televizor.
A tévé LED-je ugyanúgy kéken világított, és semmi nem történt.
– Tévé be – próbálkozott angolul is, de miután erre sem történt semmi, Josephine a mellette levő asztalkán feketéllő irányító-tabletért nyúlt. A tévé képernyője egy pöccintéssel életre kelt, ezzel pedig Josephine egy oroszul vidámkodó virtuális valóság-rendszer reklámjának kellős közepén találta magát.
Kattintott – helyes hologram-bemondó híreket olvas glóbul; ami végtére is angol volt, csak nyersebb kiejtéssel és a nem anyanyelviek számára zavaros kifejezések nélkül.
Kattintott – a „Szerelem a szfériumban” című kínai szappanopera valamelyik része, amit régebben még ő is nézett.
Kattintott – e-sport közvetítés hindiül zümmögő kommentátorral.
Kattintott – meghatározhatatlan nyelven éneklő cicás gabonakávé-reklám.
Kattintott – zenecsatorna a BLAZE egyesült-koreai fiúbanda legújabb klipjével.
A sokadik váltás után a képernyőn egyszer csak a „Jubilant-küldetés” hatalmas betűi rajzolódtak ki. Josephine meggyorsuló szívveréssel és a szájára kunkorodó apró mosollyal feljebb vette a hangot.
Ezek mi vagyunk!
– A Föld minden igyekezetünk ellenére lassan rogyadozik tizenegymilliárd lakója szükségleteinek súlya alatt – fogott bele glóbosan nyers angolsággal Jack Huang, kínai színész-rapper, aki a küldetés egyik celebarca volt.
Szavaira a képernyőn vágóképek kezdtek villódzni – moszkvai dugóban tornyosuló autó-, emeletes busz- és motorsorok; egymásra dobált, hitvány nyomtatott házak Mexikóvárosban; az Észak-Atlanti-Óceánban bokáig álló Szabadság-szobor; a Jangcén egybefüggően hullámzó szemétfolyam; a tengerben álldogáló brightoni kilátó; Ho-Si-Minh sivatagi homokos utcái; apró beporzódrónok a nasarawai cirokföldeken; a fehérre meszesedett Nagy-korallzátony; Sofía, az utolsó disznódelfin elaltatása; préselt szeméttel való útalapozás Bogotában és a nápolyi Királyi Palota előtt maszkban eltotyogó óvodások.
– Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiségnek új erőforrásokat, eljárásokat és életteret kell találnia – magyarázta Jack Huang, mire a képernyőn a Mars okkervöröse jelent meg néhány adat kíséretében. – És habár a légnyomás mindössze hetvenöt század százaléka a Földének, a légkört kilencvenhat százalékban szén-dioxid alkotja, magas a kozmikus sugárzás, és a bolygó átlagos felszíni hőmérséklete mínusz hatvanhárom Celsius – ismertette Jack Huang a felsorolás elemeit –, a Mars kolonizációja napjainkra kézzelfogható valósággá, sőt, szükséggé vált.
A képernyőn konferenciák vágóképei jelentek meg. Holoöltönyös-kosztümös nők és férfiak fotózkodtak, fogtak kezet és írtak alá mosolyogva; a háttérben államok, uniók, szervezetek és konzorciumok zászlóinak-logóinak tarkabarkasága.
– Ezt felismerve döntött úgy kilenc évvel ezelőtt a Nyugat-európai Unió, a Nemzetközi Bankszövetség, a Goliath Inc., a Berg-Tech Csoport, a Kínai Köztársaság, az Orosz Köztársaság és az Egyesült Államok, hogy példátlan összefogással létrehozzák az ismert történelem eddigi legnagyobb pénzalapját, és útnak indítják századunk legnagyszabásúbb vállalkozását: a Jubilant-projektet.
A kép pattogó vonószene kíséretében váltott újabb és újabb felvételekre az először csak darabokban a Föld felett úszó, majd képről képre formát kapó űrhajóról. – És így, habár az eredeti tervekhez képest ötvenhárom évvel később, de idén az Alfa-bázis végre százszázalékos készültségűvé válik, lehetővé téve, hogy a történelem során először emberek lakják a Marsot.
Josephine felkönyökölve bámulta az unalomig ismert képsorokat, ahogy az idegességéhez néhány futó másodpercre elektromos izgatottság is társult. Hiszen úristen, holnap ki fogják lőni az űrbe, és el fog utazni a Marsra!
Oda megy, ahol még soha nem járt. Olyanokkal fog dolgozni, akiket nem ismer.
Ugye… ugye minden rendben lesz?
Olyan ismeretlen lesz minden. Olyan félelmetes.
Letette a fejét a kanapéra, és megint egy kicsit erősebben kezdett szorítani a gyomra.
Közben a képernyőn a teljesen felhúzott, emberlakta Mars-bázis látványtervei jelentek meg. Az animált szereplők hol világító-fehér belső terekben nevetgéltek, hol űrruhásan ugráltak a szénsavhóban, hol belső üvegházakban szüreteltek tealevelet.
– A bázis szívébe, a központi generátorba Archer-Sadat-energiacella kerül, amely révén a Marson oly' bőséges szén-dioxid elektromos áram formájában hasznosulhat. Ezt pedig nem más fogja célba juttatni – folytatta Jack Huang ismét fellelkesülve –, mint a projekt névadója: a Jubilant.
A képernyőn ekkor megjelent a korábbi felvételeken még csak darabjaiban látott, hatalmas, tórusz alakú űrhajó, a közepén egy gömbölyded modullal. A Jubilant betöltötte az egész képet, mögötte az űr sötétje ásított; aztán ahogy lassan fordult a kép, annak sarkába beúszott a hajó mellett eltörpülő Első és Második Nemzetközi Űrállomás, majd végül a Föld koszoskékje is.
Ahogy Josephine arra gondolt, hogy holnaptól tizenhárom hónapon át abban az elképesztő, gyönyörű látványban lehet része, egy picit megint jobban érezte magát.
– A küldetés többszörös célt szolgál – magyarázta Jack Huang elhalkuló zene kíséretében –, hiszen az energiacella Marsra szállítása mellett az űrhajó legénysége méréseket és kísérleteket fog végezni, hogy továbbfejleszthessük azokat a technológiákat, amelyek lehetővé teszik az űrben az ember számára az életet. – A kép a Jubilant belső nézetére váltott, virtuális sétára indulva a tórusz gyűrűjének fémesfehér folyosóján, amelynek hatalmas ablakaiban az űr és a Föld kontrasztja látszott.
Ott fogok lakni. Kicsit több mint egy évig az lesz az otthonom.
– Szerencsére ezt a ma kozmonautái már jóval barátságosabb környezetben tehetik, hiszen a Jubilant fedélzetén rotációs és mágneses erő által generált gravitáció uralkodik, a kozmikus sugárzástól pedig hidrogenizált bór-nitrid nanocső-pajzs óvja meg a hajó elektromos rendszereit és a benne tartózkodókat. – Jack Huang utolsó szavára a huszonnyolcfős legénységről szóló felvétel indult el. A képen szereplők felsorakozva pózoltak elegáns indigó és bézs egyenruhájukban, fel-felvillanó mosollyal.
Josephine nem volt köztük, aminek félig örült, félig bánt. Amikor őt felvették, már minden marketinganyag kész volt, így aztán műsorokba, interjúkra sem hívták el, mint a többieket.
Bár, ha belegondolt, talán nem is nagyon lett volna ideje ilyesmire. Tényleg nagyon ki volt centizve a kiképzése.
– Végül, de nem utolsósorban pedig – folytatta Jack Huang –, akik nélkül mindez az erőfeszítés mit sem érne: huszonkét elhivatott tudós, a szakmájuk legjobbjai, és hat elhivatott fiatal, nemzedékük legjobbjai. – Jack Huang hangja szenvedélyesebbé, a zene pedig emelkedettebbé vált. – Így lesz az ő sikerük mindannyiunk sikere… és mindannyiunk reménye egy jobb jövőre – hangzott el aztán az utolsó, túlhangsúlyozott mondat is. A zene elhalkult, a kép pedig kimerevítve hirdette a küldetés kezdetének dátumát – az időpontot, amelyet mostanra a bolygó teljes lakossága ismert – 2081. június 11. 9:00 UTC+5.
Josephine hiába akart nagyon fellelkesülni a reklámon, ahogy az véget ért, ott, a neonlila kanapén megint elhatalmasodott rajta az ijedelem.
Mi történik, ha szörnyű lesz minden? Szörnyű a kilövés, szörnyű a Jubilant, szörnyűek a tisztek, a gyakornokok, szörnyű az út, szörnyű a Mars?
Mi van, ha nem bírják majd egymást a többiekkel? Hova megy azon a kétezer-párszáz négyzetméteren? Bármi lesz, neki egy éven keresztül tűrnie kell. Egy évig – „készüljön arra”, mondták, „mert a Deep Space Network még csak a kis adatmennyiséggel működik biztosan, az pedig a Jubilant kommunikációjához kell” – valószínűleg egyáltalán nem fog tudni beszélni a családjával, a barátaival vagy bárkivel a Földről.
Bármi történne, nem mehetne haza.
Josephine, ahogy ezekre gondolt, érezni vélte a köré záródó falakat, amelyeken túl ott az űr – ahol vákuum van, gyilkos sugárzás és mínusz háromszáz Celsius… és amelytől csak néhány méternyi bór-nitrid és víz választja el. Mi lesz, ha azokkal történik valami? Vagy a létfenntartó rendszerekkel? Amik a legapróbb hibától – egy félreírt kódtól, egy nem tökéletesen érintkező vezetéktől – elromolhatnak? Hogy is mondták neki, először a vákuum tépné szét, vagy kővé fagyna…?
Josephine kinyitotta a szemét.
A tévében már egy interjú ment glóbul Hachiróval, a japán fejlesztésű androiddal. Amikor Josephine odapillantott, épp valamin felnevetett, majd zavart játszva megvakarta piszére formált orrát. Ha nem éktelenkedtek volna skalpján meztelenül az áramkörök, egészen össze lehetett volna téveszteni egy valódi emberrel.
Josephine felült, és jéghideg kezével megpaskolta orcáját.
Nem rémítheti magát halálra.
Pittyent az ajtó, Josephine pedig úgy ugrott fel, mintha álomból riadt volna. A bőröndjéből egy pulóvert kirántva a vezérlőpanelhez lépett, amelynek kameraképernyőjén Cohent látta ácsorogni – egy borzalmas, lángpiros és indigószínű hawaii ingben és rövidnadrágban. Josephine-nek kellett néhány másodperc, hogy feldolgozza a látványt, végül egy pöccintéssel ajtót nyitott.
Még vissza sem csusszant az ajtó a keretbe, amikor Cohen megszólalt:
– Ó, nem akartalak felébreszteni!
Josephine a fejét rázva összehúzta magán a pulóvert, hogy kevésbé legyen nyilvánvaló, hogy semmi nincs a trikó alatt.
– Nem aludtam, épp csak ez volt a bőrönd tetején.
– Nekem mondod? – vonta fel a szemöldökét Cohen, miközben végigmutatott magán. Josephine halványan elmosolyodott. – Meg akartam kérdezni, lenne-e kedved lenézni a bárba. Néhányan lementünk egy kis utóvacsorára, iszogatásra, ilyesmire. Veled meg koccintanánk egyet. – Cohen várakozó mosollyal elhallgatott, alakját körbefolyta a folyosó pasztellszínű derengése.
Josephine tudta magáról, hogy teljesen alkalmatlan most bármilyen társasági érintkezésre, de a lárma és az alkohol figyelemeltereléssel kecsegtette.
– Azt hiszem, igen – felelte, majd végigpillantott magán –, csak átöltözöm.
Cohen elégedettnek tűnt.
– Akkor gyere, ha kész vagy – mondta, majd zsebre vágott kézzel elindult a lift felé. Josephine, mielőtt magára csukta volna az ajtót, még kilépett a folyosóra.
– Hadnagy! – kiáltotta, mire Cohen megtorpanva visszanézett a válla fölött. – Köszönöm.
Cohen erre csak elmosolyodott, biccentett, majd továbbindult.
Mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy figyel rá, hogy beszélget vele, hogy elhívja magukkal.
Jó, de akkor is, az az ing! Miért van egyáltalán ilyenje?
Josephine ezen égető kérdéstől kínozva, kis vigyorral visszalépett a szobájába.
A csöndes, álmatag városon egy postakocsi zörgött keresztül.