– No. – Ezt mondta a kakastollas kalapos kapitány hangja valahol Johanna háta mögött.
Meglóduló szívvel hallgatta először a neszezést, a mozgolódást, majd az egyre közeledő lépteket. Érezte, hogy veríték ütközik ki homlokán, de megkeményítette magát. Gyilkos tekintettel meredt az elé lépő zsiványkapitányra, akit követett az ocsmányképű, aki kirángatta a postakocsiból, meg még vagy hat másik haramia. Ott volt a sánta fiú is, bár ő távolabbról, a kunyhónak támaszkodva figyelt. Körbeállták, mint valami vásári majmot.
– No – mondta újra Gustav kaján-nyájasan –, hogy hínak?
Johanna csaknem felnevetett kínjában. Ezek a földtúró parasztok, ezek a lószagú rablógyilkosok még annyit sem tudnak, hogy hívják a király lányát? Azt sem tudják, kit raboltak el?
Hallgatása nem tetszett Gustavnak.
– Süket vagy?! – bődült rá, és tett felé egy fenyegető lépést. Mögötte a zsiványai elégedetten vigyorogva nézték a jelenetet.
Johannában egy pillanatra felötlött, hogy letagadja magát. Ki tudja, talán ha azt hiszik, csak egy senki, nem bántják.
Vagy… éppenséggel iszonyatos dühbe gurulnak, amiért nem az, akinek hitték és – éppen azért, mert csak egy senki – azt hiszik majd, büntetlenül kitölthetik rajta a haragjukat.
De a király lányát csak nem merik majd bántani. A király lánya fontos, a király lányát kerestetni fogják, a király lányához egy ujjal sem érhet senki…
Ugye?
Így kellett lennie. Mindenképp így kellett lennie.
Nem fogja letagadni magát.
Johanna hirtelen horgadt haraggal, keményen nézett a kapitány szemébe.
– Úgy hívnak, hogy „Mind Lógni Fogtok”.
A körben állókon erre derültség futott végig, még Gustav szigorú arca is gúnyos mosolyba futott a sűrű bajusz mögött. Egészen közel lépett hozzá, és csizmája orrával némi port rúgott az arcába. Johanna elrántotta volna a fejét, de az halkan koppanva ütközött a háta mögötti gerendának.
Néhányan felvihogtak.
– Viseld jól magadot, mer’ kutya dógod lesz, amég itt vagy.
Johanna értetlen arccal bámult rá.
– Megkapjuk érted a fizetséget, azt’ vihet, ahova akar a gróf úr. De addig itt maradol – köpte a kapitány, majd hátrébb lépett. – Megkérdem megént: hogy hínak?
Johanna kinyitotta a száját.
Becsukta, újra kinyitotta, és hirtelen indulattal tört ki belőle:
– Mind megdögöltök, az utolsó szálig! Apám lelövet majd, mint a kutyákat, és elkapartat az út szélén! – Tovább nem tudta folytatni, mert Gustav egyetlen mozdulattal lehajolt hozzá, és tenyere satujába fogta az állkapcsát. Ő kétségbeesetten próbálta elrántani a fejét, a kapitány azonban kérlelhetetlen erővel nyomta őt a gerendához, ráadásul már nem csak az állát, de a torkát is szorongatta. Johanna tüdeje kétségbeesetten kapott volna levegőért, de semmi másra nem volt képes, mint görcsösen vonaglani a nála nagyobb erő alatt.
Egy pillanatig csakugyan azt hitte, ott fog elpusztulni a gerendához kötözve, torkán a zsiványkapitány kezével, amikor az végre eleresztette. Gustav egy darabig közönyösen nézte, majd megszólalt:
– Ma se enni, se inni nem kapol. Aztán meglátjuk, hónapig megtanúsz-e rendesen beszéni. – Ezzel sarkon fordult és elment jobbra, a legnagyobb kalyiba felé.
Az előadásnak hivatalosan is vége volt, a zsiványoknak azonban még nem akaródzott elmenni.
– No, hercegkisasszonka, apád tán nem tanított meg, hogy kell szépen beszéni?
– Kapol tűllem egy darab kenyeret, adj egy csókot érte!
– Gyere, ülj ide Lutz bácsi ölébe! – ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzottak el, de ő akkor már nem is hallotta őket. Leszegte a fejét, hagyva, hogy kibomlott fonata teljesen az arcába hulljon, míg szeméből megállíthatatlanul kezdtek peregni a könnyek. Már csak azért küzdött, hogy mellkasát ne kezdje el rázni a zokogás – úgy képzelte, talán úgy még megőrizhet valamit nem létező méltóságából.
Még soha nem érezte magát ennyire megalázva, de úgy sejtette, ennél csak rosszabb lesz. Azt tettek vele, amit akartak. Teljesen ki volt szolgáltatva nekik.
És… mit mondott az az utálatos ember? Valaki megbízta őket, hogy rabolják el? És amint megkapják a pénzt, átadják annak a… grófnak. Valami grófnak.
Ő nem ért ebből az egészből semmit. Ő még csak tizennégy éves, és mindjárt kiszakad a karja. Csak haza akar menni, messze ezektől a kegyetlen emberektől. Csak el akarja siratni a halottját, meg akar mosdani… és enni is akar. Jaj, de sokat tudna most enni, nagyon-nagyon sokat! Talán még soha nem érezte magát annyira éhesnek, mint most. De pimaszkodott a kapitánnyal, ezért holnapig nem kap enni.
Így búsongott magában vakon és süketen, majd némi idő után észrevette, hogy csend van körülötte. A haramiák elkotródtak – bár hogy mikor, azt nem tudta volna megmondani –, ő pedig végre átadhatta magát a mellkasszaggató zokogásnak.
Ahogy a nap felkapaszkodott az égre, körülötte a zsiványtanya is elcsendesedett. Fogalma sem volt, hogy hova tűntek vagy mit csinálnak, csak reménykedett benne, hogy őt minél tovább békén hagyják.
Hátát a gerendának vetette, és amennyire a karja engedte, lecsúszott. Borzasztóan fáradtnak érezte magát, mintha csak egész nap dolgozott volna – pedig nem is olyan rég ébredt fel, ráadásul végig csak itt ült, ennél a gerendánál.
Mindegy, itt úgysem kell azért aggódnia, hogy ki fogja megszólni, amiért még délelőtt is alszik.
Lehunyta a szemét.
Legalább addig sem fogja érezni a gyászát… a karját… az éhségét.
Semmit.
***
Délután négy körül járhatott, amikor Timar szemét dörzsölve kilépett a nádkunyhóból, ami ezekben a napokban fekhelyéül szolgált.
Amikor reggel Jakobbal visszatértek a berekbe, ő már szédelgett az álmosságtól, ám mégsem rögtön aludni ment. Előtte mindenáron meg akarta nézni még magának a hercegnőt, de a nagybátyja csak egy poros szoknyájú, kócos, ájult lányt mutatott neki a kisház elé kikötve. Timar kicsit átverve érezte magát. Gyönyörű, aranyló ruhás hölgyet várt volna, de ez csak egy maszatos arcú gyereklány volt, ő pedig kaján elégtétellel állapította meg, hogy semmi királyit nem lát benne.
Azért sajnálta, hogy nem találta ébren. Kíváncsi volt a szemére, a beszédére, de az csak mozdulatlanul feküdt, ezért úgy döntött, harap valamit az épp akkor reggelizőkkel, majd lefekszik.
A hercegnő azonban magához tért. Először még volt olyan bolond, hogy visszafeleseljen a nagybátyjának, de aztán kicsit meg lett szorongatva a torka. Timar kissé szánta is érte, de hát okosabb is lehetett volna, hogy ne szájaljon a haramiafélékkel, azok aztán nem fognak vele kedveskedni. Ha már egyszer hercegnő az ember, ennyit igazán tudhatna magától is.
Timar kilépett a délutáni nap fényében fürdőző tisztásra, majd körbenézett. A kunyhók mind üresek voltak, egyedül az egyikben aludtak. Lutz volt ott, aki iszákos is meg tohonya is volt, de legalább lopni tudott. Rajta meg Timaron kívül csak a fogoly volt a szigeten. Megszokta már, hogy a bátyja meg az emberei sokfelé jártak-keltek, és hogy ezek részleteit nem feltétlenül kötötték az ő orrára, de nemigen bánta ezt, anélkül is tudta a dolgát.
Maradt ott két kis ló kikötve a rekettyésben. Azoknak vizet tett az itatójába, meg szórt elébük némi búzát egy zsákból, amit még isten tudja melyikük s honnan lopott. Aztán a tűzrakó helyhez ment, és összeszedte az egymás mellé hányt tányérokat. A vízhez akart lépni, hogy ellögybölje őket, de aztán úgy döntött, felsétál velük a leányhoz. Az se volt messze a víztől, és így még egy pillantást is vethet rá.
Timar látta a háta rezzenésén, hogy meghallotta a közeledtét. Ahogy elé ért, sem láthatta az arcát, mert leszegett fejjel görnyedezett. Már kezdte azt hinni, hogy alszik, de amikor leült a partra, hogy a víz alá merítse az óntányérokat, a lány felnézett rá. Az első szembeötlő rajta a tekintete volt: nyoma sem volt benne a reggeli dacnak, sokkal inkább sugárzott belőle törődöttség és fájdalom. Timar csak most, hogy jobban megnézte, vette észre, hogy a bal orcája duzzadtan vöröslik, homlokát pedig még mindig odaszáradt vércseppek pettyezik.
Timar visszafordította tekintetét a tányérokra. Csakugyan nagyon nyomorultul néz ki ez a leány.
Önérzete lázadozott az ellen, hogy egy tejben-vajban fürösztött, soha semmiben nem szűkölködő, pöffeszkedő hercegnő iránt tanúsítson együttérzést, de egy egészen kicsit mégis muszáj volt megsajnálnia.
Látta, hogy a másik a kezét nézi, ahogy az edénnyel pocsol. Így telt el néhány másodperc, aztán a fogoly hatalmasat nyelt.
Eh, hát hiszen ez még egész nap itt volt étlen-szomjan! – jutott eszébe önkéntelen horkantással, mire ismét a lányra nézett. Az rosszul leplezett sóvárgással bámulta a tányérokból szökő-futó vizet.
Timarnak egyszeriben nevethetnékje támadt. Na tessék, itt a király lánya, a fenséges hercegnő! Már az iszapos mocsárvizet is örömest meginná.
Már azon volt, hogy csakugyan felröhög, de aztán eszébe jutott az, amikor tizenegy esztendős korában ő elárvult, és a nagybátyja magához vette. Talán egy hete lehetett nála, amikor Gustav iszonyatosan elverte, mert eltörte a bicskája nyelét. Elszökött tőle, majd két álló napig bujdokolt az erdőben, és azalatt bizony ő még ennél nyomorúságosabb pocsolyákból is lefetyelni kényszerült.
Hirtelen keserű lett a szája íze. Nem akart már nevetni.
Lerázta a tányérokat, felállt, majd egyenesen a lányra nézett.
– Ha nem dölyfösködté’ vóna a kapitánnyal, mos’ kaphatná’ vizet – mondta, és látta, hogy a másik szemhéja megrebben. Talán azon illetődött meg, hogy megszólította? A lány egy pillanatra lesütötte a tekintetét – mintha csak beismerte volna bűnét –, majd ismét felpillantott, és áthatón nézett rá. „Tudom, hogy rossz voltam, de akkor sem ezt érdemlem” – mintha csak ezt mondta volna.
Timar egy egészen kicsit zavarba jött a könyörgő szemektől, így hát inkább tekintetét maga elé szegezve visszaindult a tisztásra, közben pedig próbálta elnyomni magában fel-feltörni akaró lelkiismeret-furdalását.
Miután elvégzett minden tennivalót, amit csak talált, elhatározta, hogy horgászni fog. Persze nem kellett itt semmiféle komoly sportűzésre gondolni: volt egy hajlított tűje, azt rákötözte egy zsinegre, tűzött rá néhány darab legyet, majd bedobta a vízbe. Ez volt az ő horgászása.
Látta, hogy a lány a zsúpfedél alatt a fejét tekergeti és felé pillantgat, de nem akart odamenni. Olyan nagyon szerencsétlenül tudott nézni azzal a barna szemével, hogy belesajdult az ember szíve.
A vízben úszkáló zsinegre pillantott. A halak nem haraptak.
Elnézett a sás felett, ahol az ég lassan pirossá kezdett fesleni. Gyönge szél fújdogált és békakuruttyolást, madárcsittegést vitt feléje.
Timar hirtelen úgy érezte, iszonyú erővel kezdi el őt húzni maga felé a föld, ő pedig nem ellenkezett. Kisujja köré hurkolta a zsineget, majd elnyúlt a fűben.
Az ég színéről eszébe jutott, amit még reggel meséltek neki a többiek a postakocsi-rablásról. A hercegnővel összesen két kísérő volt: egy katona meg valami cselédnő. A katonatiszt kardján kívül nem volt náluk fegyver, de a nagybátyja nem akart meglepetéseket, és nagy garral indult ellenük.
Az elbeszéltek egy véres mészárlás képét festették le. A hintó utasainak arra sem lehetett ideje, hogy felfogják, mi történik. A nagybátyjáék elállták a delizsánsz útját, majd először a kocsist, aztán a katonát, végül az asszonyt is lelőtték. Megfogták a lányt, kifosztották a kocsit, és azzal hazajöttek.
Egerészölyv vitorlázott el a nádas felett, nyomában pedig elhallgattak a lápi madarak.
Ő még soha nem látott gyilkosságot. Bár már évek óta a bátyja mellett volt, eddig még csak kisebb tolvajlásokba, csalásokba, rablásokba vonták bele. Ölni sosem vitték – csúfolták, hogy gyerek még hozzá. Valószínűleg így lehetett, mert Timar ölni nemigen vágyott, és részéről az egész csak annyiból volt éppen baj, hogy gúnyolták miatta. Bár ha jobban belegondolt, rajta mindenért csúfolódtak, úgyhogy talán nem is számított.
Hát így volt – őt, aki már tizenöt éves, ráadásul fiú, nem viszik vért ontani. Ennek a finom kislánynak meg a szeme láttára lövik le két szolgálóját.
Timar ennél tovább nem juthatott a gondolatban, mert ekkor meghallotta a közelgő patadobogást.
A nagybátyjáék hazaérkeztek.
***
Egy óra múlva már vígan pattogott a tűz, felette pedig sokat ígérő sercegéssel főtt a tarhonya egy kondérban. A bátyjáék bort is hoztak két nagy butykossal, melyből az egyiknek máris ki lett tekerve a nyaka.
A zsiványoknak kezdett jó kedve lenni, néhányuk pedig a fogoly köré gyűlt, hogy ezt vele is megossza. Timar újra és újra ott találta sertepertélni magát körülöttük. Néha lopva rápillantott a lányra, hogy nem gyötrik-e túlságosan, de az csak gőgös arccal méregette a félrészeg bagázst.
Beesteledett, mire megvacsoráztak. Timar háromszor is szedett magának, villámgyorsan behabzsolta, és amikor már csak néhány falat volt a tányérja alján, megállt. Egy másodpercig a tűzbe bámult, majd kanalával ellapogatta az edénye alján az ételt. Látványos mozdulattal megtörölte a száját, felállt, és megindult a kiskunyhó felé. Ahogy a közelébe ért, meglassította lépteit. A tűz fénye ide már alig ért el, de annyit ki tudott venni, hogy a lány felé fordítja a fejét. Gyorsabban kezdett verni a szíve, ahogy arra gondolt, hogy ha elég fürgén oda tudna térdelni a gerenda mellé és másodpercek alatt belekanalazná az ételt a szájába, talán nem is venné észre senki.
Mögötte megzörrent a fű, lábai pedig önkéntelenül indultak meg a vízhez. A köpcös Lars tartott feléjük, pontosabban a kisház oldala felé. Cuppantott egyet a fogolynak, majd beállt a nádkalyiba mellé és vizelni kezdett.
Timar közben nyakát behúzva mosogatta a tányérját a vízben. Remélte, Lars elég részeg már ahhoz, hogy ne vegye észre.
A tűz körül levők dalolni kezdtek. Lars is belefogott kappanhangján – mely józanul sem hangzott tisztábban –, hogy „heeej te barna lány, mikor hozzád jártam”. Megkötötte a nadrágját a derekán, és már elindult volna visszafelé, amikor egyszeriben megtorpant.
– Állj! Ki vagy? – kiáltotta a víznek.
Timar kelletlenül kiegyenesedett.
– Csak én, Lars bácsi. Az edényt mosom.
– Hogy rútujjá meg, Timar! Én meg azt hittem mán, valaki jár itt. Legközelébb valaki lelő.
Timar nem mondott semmit, csak visszaguggolt a víz mellé, hátha a másik annyiban hagyja, Lars azonban közelebb lépett, és bizalmas vihogással azt mondta:
– Fain kis némber, mi?
– Hát, én a magam résziről láttam már szebbet is – felelte Timar lefitymáló hangon, a vállát rángatva.
– Jaj, mire teszed magadot? – Lars egy ingatag lépéssel közelebb jött. – Te se itt pancsolnál azzal, te kutya! Mit akarsz, mi?
– Semmit, Lars bácsi, megyek már – morogta Timar elégedetlenül. Úgy tápászkodott fel a partról, mintha legalábbis az akasztására menne, majd jajgatva, látványos bicegéssel mászott fel a kis emelkedőn.
Olyan kelletlen vánszorgott, hogy Lars végül megunta a várakozást, és visszaindult a tűz felé. Ezen Timar kicsit megnyugodott. Már a víztől feljövet látta, hogy a lány őt nézi, most pedig ő is rápillantott. Meglassította lépteit, és valami olyasfélét készült mondani, hogy „akartam hozni enni, de a vízbe kellett hajítanom”, mielőtt azonban még kinyithatta volna a száját, a másik rekedten megszólalt:
– Timar.
Honnan tudja ez a nevét? Larstól hallotta az előbb?
– Timar – mondta ismét a hercegnő olyanformán, mintha csak a fülét szoktatná az új névhez –, adj nekem egy kis vizet! Kérlek, szomjan veszek! – rimánkodott halkan, mire ő lehajolt a háta mögé, és a köteleit kezdte rángatni.
Hallgatására a lány is ijedten elcsendesedett. Timar arra gondol, hogy már biztos bánja, amiért kérlelte, amiért szólt neki. Talán azt is hiszi, hogy amikor délután idejött hozzá, aztán az előbb, amikor hozta neki a tányért, azt is biztosan csak félreértette. Hogy csak ürügy volt, hogy idejöhessen hozzá a sötétbe. Az járhat a fejében, hogy nem szabadott volna elhinnie, hogy ő megszánja majd. Hogy szólni fog a kapitányának, őt meg megpofozzák, vagy… Isten tudja, mit csinálnak vele…
Timar nem tartotta magát különösen jóravaló fiúnak, de ahogy belegondolt abba, mit hihet róla ez a lány, valami különös dac ébredt benne.
Közelebb hajolt a gerendához, és fojtott hangon megszólalt:
– Bírd ki éjjelig.
Johannának aznap este nyugtalan volt az álma.
Az éj lassan leszállt a Zaach-i puszta felett. A hold és a csillagok egyre fényesedtek az égen, bár nyugatra még az alkony mélyvöröse látszott. A két város, Hohenhard és Alzaach között elterülő pusztaságon egyetlen tanya fehérlett magában, a Batir gazdáé. Batir híres volt lovairól, melyek mind fényes szőrű, izmos, szilaj állatok voltak.
A csöndes, álmatag városon egy postakocsi zörgött keresztül.