4. fejezet

Érkezés tízkor

 Rohadt élet, ez fáj!

 Jules kifújta a levegőt. 

 Ahogy lassan lehúzta bőréről a gyógygéles szilikontapaszt, a szeme elé tárult zúzódott kézfeje.

 Hogy lehetett ekkora hülye? Miért csinálta ezt?

 Levágta magát az ágyra.

 Halkan pittyent az okospántja, majd az érkező üzenet szövege hologramként is megjelent a csuklója felett.

 „Armstrong, Dominic: Figyu, bástya, akkor jössz? A csaj kérdezi.”

 Jules néhány másodpercig mogorván bámulta a csuklója felett lebegő mondatokat, majd az optika-mennyezetnek emelte a tekintetét.

 – Válasz: „Mindjárt megyek”. – A hangfelismerő megjelenítette a szavait a kijelzőn is, egy pillanat múlva pedig a kurta sor zöldre vált, annak jeléül, hogy az üzenetet elolvasták.

 Pedig nem akart kimenni.

 A halvány fényben távolságtartóan vizsgálgatni kezdte a kezét. Duzzadt, élénkpiros, levedző bütykök, a bőre felső hámrétegének lógó cafatkái…

 Blöeh.

 Még egy pillantással a kézfejére annyira felbosszantotta magát, hogy felpattant, és úgy ahogy volt, trikóban és alsónadrágban átcsörtetett a folyosó átellenes oldalán lévő fürdőegységbe. A szenzoros csap alá dugta a balját, néhány „bordel”-t elsziszegve lemosta a kezét, majd visszatrappolt a szobájába.

 Kapkodva szárazra törölt, fertőtlenített, tapaszt ragasztott, és felhúzta a rögzítőpólyát.

 Jó, akkor kimegy. És nem érdekli, mit mondanak; nem érdekli, mert ő nem tehet róla. Csak megtörtént, semmit nem tudott ellene csinálni, úgyhogy nem érdekli.

 Magára rángatta az egyen-kezeslábasát, belebújt a bakancsába, majd egy csattintással befűzte a mágnesszalagjait. Ahogy sarkon fordult és a szobácska kezelőpanelének fekete tükröződésében megpillantotta magát, elbizonytalanodott.

 Ezt csinálta magával az első napon.

 Elsőn? Mínusz elsőn. A küldetés még el sem kezdődött.

 Alkalmatlan erre.

 Nem látták a tesztekből, hogy ez lesz? El sem kellett volna hozniuk.

 Megint a kezére pillantott, majd körbenézett a még idegen szobán – az ablaktalan, optik-diódával teleépített falon, az ágyon, a tárolószekrényen, az alacsony asztalkán és a mágnesszéken. 

 Nem, nem, ez nem igaz. Ő jönni akart.

 A fejesek pedig beválogatták.

 Egy utolsó sóhajjal kilépett a félrecsusszanó ajtón.

 A szenzoros fény kialudt.

***

 Halk koppanással tette le maga elé a teáját, és leült.

 Az asztal egy másodpercre elhallgatott.

 – Ezt nézd – bökött feléje Dominic, majd visszafordult a mellette ülő Josephine-hez, akin még mindig a szkafander alá vett ruhácskája volt. Vendégnek nézett ki vele az ő indigó és bézs kezeslábasaik között. – A gyerek…  – akarta folytatni Dominic, Josephine azonban a szavába vágott.

 – Szia, jól vagy? – mosolygott rá, aggódó pillantást vetve Jules bekötött baljára.

 – Aha – felelte Jules, miközben kezét gépiesen az asztal alá ejtette. – Gratulálok a kilövéshez. – Ehhez aztán mondani akart még valamit, amiben benne van, hogy milyen elképesztő az, hogy két tonnányi robbanóanyag alattad alig egy perc alatt a sztratoszférába lök, egy újabb perccel később már hetven kilométer magasan vagy a mezoszférában, majd további két perc múlva kint az exoszférában, az űrben, a gravitáció nélküli semmiben, és a rakéták egyre fogynak mögüled, míg az egész építményből csak az űrhajó marad, a kis babaház… és aztán egyszer csak célba érsz.

 Szóval valami olyasmit, hogy az, ami most történt vele, fantasztikus és félelmetes. Akárhogy próbálta azonban mindezt értelmes angol szavakká formálni, valahogy minden túl bénán hangzott volna, így végül aztán nem is mondott semmit.  

 Josephine-nek azonban úgy tűnt, ennyi is elég, mert bólintott, és visszatért az előtte levő, félig megevett tízóraijához. Előkészített, ion-sterilizált, vákuumdobozolt – és mostantól egy éven keresztül mindennapi betevőjük. Ha jól látta, a lány előtt egy cukorborsós-algás-selyemhernyós adag volt.

 – A gyerek szétverte a kezét! – bukott ki Dominicból a szenzáció.

 Jules szívéből kívánta neki, hogy dögöljön meg.

 Josephine megrökönyödött képet vágott, majd segítségkérőn körbepillantott az asztalnál ülőkön – a gazellatestű, fahéjbőrű, sakkbajnok Alana McCormickon; a colos, mindig valami hangszeren cicergő Rajeev Lal Mukhopadhyay-on; a gyilkos combú, púderrózsaszín hajú, mahjong-vitéz Meixiu Songon; végül visszafordult a bikavállú, volt baseball-csapatkapitány – rohaggyonmeg – Dominic Armstronghoz.

 Josephine tekintete aztán még utoljára összevillant Jules-ével, mintha nem akarná elhinni, hogy ez a hatalmas bunkóság most tényleg megtörténik. 

 Erre aztán valahogy senki nem akart semmit mondani, másodpercekig nem is hallatszott más, mint a hologram-énekesnő, DeeVa valamelyikük okospántjából zubogó legújabb, „Honey Me” című dala, meg a kantin többi asztalánál üldögélő-álldogáló tiszt beszéde. 

 – Meixiu is csinálta – fordult erre Alana Jules-höz, valószínűleg vigasztalásnak szánva, miközben a vele szemben rémülten pislogó lánynak még mutogatott is, elhúzva a hüvelykjét a csuklója előtt. – Reggel, tudod, azt. 

 A beálló fehér zajban szinte hallani lehetett, ahogy Meixiu lelke elhagyja porhüvelyét. A következő másodpercben felpattant Jules és Rajeev közül, majd kiviharzott a kantinból.

 Most Alanán volt a sor, hogy rábámuljanak.

 – Csak Jules-nek mondtam, hogy ne érezze rosszul magát! – védekezett széttárt kézzel.

 Josephine a túloldalon zavartan pislogott, Dominic nevetgélt, Jules és Rajeev pedig hallgattak. Jules a meglepetéstől, Rajeev meg valószínűleg lenézésből, mint általában.  Mert Rajeev rendesen senkivel nem spanolt, de mindenhol ott volt, hogy aztán a megfelelő pillanatban elterüljön egy gunyoros kis kifejezés a képén. Nem feltűnően, de ott volt, egyértelműen és félreérthetetlenül.

 Akkor is, amikor ő tegnapelőtt dührohamot kapott.  

 Megint eltelt néhány feszengős másodperc, majd Josephine az ajtó felé kezdett pislogni.

 – Jól lesz?

 Kollektív vállvonogatás.

 – Biztos – dörmögte Dominic, Jules azonban tudta, hogy Dominicot halálosan nem érdekli, mi van Meixiuval. 

 Jules a teájába kortyolt.

 Meixiu akkor… vagdosta magát? Csinál valaki ilyet teljesen hirtelen, vagy már előtte is lehetett vele ilyen? Bár akkor nem is jöhetett volna ide – mert hát mentálhigiénia meg minden. 

 Aztán Jules arra gondolt, hogy tulajdonképpen ő is itt van, és tegnap ő is szétverte a kezét. Pedig mennyi tesztet csináltak stressztűrésre!

 – Jelentetted valakinek? – címezte Josephine Alanának, mire az fontoskodón kihúzta magát.

 – Nyilván – artikulálta azzal a tudálékos hangsúllyal, ami Alana sajátja volt –, mivel ezeket jelenteni kell, ha nem tudnád.

 Josephine állkapcsa erre megfeszült, Jules pedig egy másodpercre komolyan azt hitte, hogy a csaj mellette most meg lesz pofozva.

 Az okospánt új számba kezdett, Alana csuklója felett a „Late Night Sky Boogie”-felirat villant.

 Fájdalmasan hosszúra nyújt az a valóságban egészen rövid idő, amíg Josephine eldönthette, hogy Alana megpofozásának napja nem ma lesz, ami után visszahajolt a doboza fölé. Jules ezt egy kicsit sajnálta, pedig akkor az ő dolga is kicsit elfelejtődött volna. 

 – Ezt akkor sem kellett volna így elmondanod.

  – Azt mondok, amit akarok.

 Josephine csak a szemöldökét ráncolta, mire valaki lefékezett az asztaluknál. 

 – Örülök, hogy mindenki remekül van – kezdte Cohen azzal a csupafog vigyorával, amit Jules már jól ismert. – Jules, megvagy? – nézett rá elkomorodva, mire ő sután bólintott. Cohen tekintete aztán az asztal átellenes oldalára siklott. – Josie?

 Josephine feltartott hüvelykujjal igyekezett lenyelni a szájában levő falatot. 

 – Helyes. Csak szólni akartam, nemsokára kezdődik a hajó bejárása az Emissarosoknak. – Egy másodpercre elhallgatott, és a háta mögött a kantin közepén álló, kettős kijelzőre pillantott, amelyek közül az egyik a MET-nek, azaz a küldetés idejének, míg a másik a standard földi időnek volt fenntartva „UTC” név alatt. Az első kijelző egyelőre lenullázódva hunyorgott, míg a másodikon 10/06/81 10:19:43 állt, túl rajta az átlátszó falrészen át az űr sötétje ásított csillagoktól pettyesen.  – Utána egy kis szabadfoglalkozás – fordult vissza Cohen Josephine-hez –, aztán a vacsora után lesz még egy maratoni eligazítás. Mindjárt kap róla mindenki értesítést a Regulus-ból, de azért szólnátok Meixiunak is?

 Az asztal bólogatott.

 – Jól van, akkor nemsokára találkozunk – intézte Cohen még búcsúzóul Josephine-hez, intett nekik, majd ahogy jött, el is ment.

 – Nem akarok szemétnek tűnni – szólalt meg néhány másodpercnyi újabb üresjárat után Dominic, és állát a tenyerébe támasztva Jules-re nézett –, de ti egyébként nem tudtátok, hova jöttök?

 Ah, már megint itt tartanak.

 – Nyilván tudtuk – rángatta a szemöldökét Jules.

 – Akkor? – érdeklődött Rajeev is.

 Jules egy pillanatig azon volt, hogy rájuk borítja az asztalt – amit persze úgysem tudott volna, mert a mágnes benne kérlelhetetlenül kapaszkodott volna a padlóhoz, de azért jólesett legalább elképzelni.

 Végül persze semmi ilyesmi nem lett a vége, csak fújtatott egyet.

 Hogy magyarázná el nekik, amit nem lehet elmagyarázni, mert ő maga sem érti? Sem ő maga, sem doktor Al-Abbasi, sem Schneider.

 Önkéntelenül is Josephine-re pillantott, aki azonban épp próbált nem megfulladni a vizében, tehát nem ért rá kisegíteni.

 – Erre nem lehet teljesen felkészülni – bökte ki végül sután. 

 De ha egyszer így van! Az ember agyáig egyszer csak elér, hogy ő most tényleg itt van, hogy ez tényleg megtörténik, és hirtelen valahogy csak minden túl sok lesz, és aztán csak bamm. Bamm, bamm, bamm… bamm.

 És utána majd’ összecsinálja magát, úgy fáj.

 Megint ötlettelen csend volt egy darabig. Aztán ahogy Alana unalmában épp végignyúlt volna az asztalon, csipogni kezdett a karkötője, és a csuklója fölött egy puszit dobó, metálszőke lány hologramja jelent meg. Alana örömében felsikkantott, felpattant, majd kirohant a kantinból, magával víve a „Late Night Sky Boogie” utolsó akkordjait. Josephine úgy bámult utána, mintha egy kanál vízben meg tudná fojtani. Jules kissé kárörvendőn arra gondolt, hogy még rengeteg idejük lesz összespanolni – mert ez az okvetlenkedő amerikai, akit a londoni kislány három szóból megutált, több mint egy éven át a szobaszomszédja lesz. 

 Dominic a pántját babrálta, amin egy másodperccel azelőtt pittyent a Regulus-üzenet. Josephine is vetett egy pillantást a saját pántjára, majd eszébe juthatott valami, mert kiegyenesedve nézett Dominicra.

 – Hol a kutyád?

 Dominic kelletlenül tápászkodott fel a padról.

 – A szobámban. Még nem csomagoltam ki.

 – Szegény Boomer.

 – Ja – hagyta rá Dominic.

 Jules felhajtotta a teáját.

 Josephine nem tudhatta, mert most beszéltek rendesen először, de Dominic magasról lesajnálta azt az egyébként szuperaranyos robotkutyát, amit az egyik szponzorcégtől kapott, a „kiképzés alatt elért legjobb eredményért”. Pfff, sokkal inkább, mert vele lehetett a legjobban reklámozni. 

 – Szerintem most már készülj – javasolta Dominic, mire Josephine megfogta a dobozt, és ő is felállt.

 – Igazad van – felelte, azzal az érthetetlenül vidám mosolyával biccentett Rajeevnak és Jules-nek, a kijárat menti gyűjtőbe dobta a szemetet, majd kilibbent az ajtón.

 Jules még sokáig bámult arra a pontra, ahol eltűnt a szemük elől.

***

 Josephine jóleső sóhajjal zuhant az ágyára, és végigsimított a selymes, színjátszó nanotakarón.

 Néhány perccel azelőtt ért véget a Jubilant bejárása, ő pedig csordultig volt elektromos izgalommal. Mindaz, amit eddig csak műszaki rajzokon, látványterveken és virtuális szimulációkon látott – sőt, valamit még azokon sem, mert egyes megoldások elképesztő módon csak az utolsó pillanatban kerültek a helyükre –, itt volt! Itt volt a keze előtt, a talpa alatt, a feje fölött, az egész elképesztő szerkezet, amit hat éven át épített a fél világ!

 Josephine nem ismerte rá a megfelelő szót, ami igazán leírhatta volna a hajót. Minden hipergyors, hiperbonyolult, hiperérzékeny és hiperlátványos volt; az ismert tudomány tizenötezer tonnába sűrített csúcsa – ő pedig mindennek a része lehetett. Alig fogta fel.

 Hanyatt fordult az ágyon és a halványkék eget rajzoló diódák felé emelve a kezét az aznap reggelre gondolt. Teljesen hihetetlennek tűnt, hogy az az idegőrlő éjszaka csupán néhány órával azelőtt volt. 

 És a többi gyakornok? Ismerte már őket korábban látásból, a köszönésig is eljutottak, de ez most egyszerűen katasztrofális volt – ráadásul nem is tudná megmondani, hogy miattuk vagy miatta, amin egy egészen kicsit mosolyognia kellett. Pedig hogy irigyelte őket! Különös volt belegondolni, hogy ezek a távolról irigyelt csodagyerekek talán még annyira sem tudnak viselkedni, mint ő. 

 Oldalra fordult, majd elégedett sóhajjal húzta magához a mellette heverő űrsisakos plüsscicát, amit még a nénikéjétől kapott a müncheni kiképzése kezdetekor.

 Kinyitotta a szemét, és rájött, hogy nem érzi a karját. A csuklópántja tizenhét óra nulla hármat mutatott, ami azt jelentette, hogy még volt egy órája a vacsoráig.

 Felült, megnyomkodta zsibbadt jobbját, majd nagyot ásított. Így még lesz ideje embert csinálni magából. 

 Már fél lábbal kint volt a folyosón, amikor visszapillantva Meixiu ajtaján állapodott meg a tekintete. Egy hosszú másodpercre megtorpant, majd az elfeküdt haját rendezgetve kilépett a szobából.

 Tíz perc múlva két pohárral a kezében tért vissza, majd elbizonytalanodva állt meg a kis zug előtt.

 Hogy kell ide bemenni? Tartsa a csuklópántját az érzékelőhöz? Nyomjon meg valamit rajta? Kopogjon, szóljon? Az ő ajtaja csak kinyílik, és kész.

 – Szia, bejöhetek? – kérdezte végül fennhangon, és eltelt egy, két, három másodperc.

 A negyedikre már épp arra gondolt, hogy hagyja a dolgot, amikor az ajtó félrecsusszant, mögötte pedig ott állt Meixiu egyen-kezeslábasban és papucsban.

 Kézzel nyitott neki ajtót? Nem túl praktikus.

 – Tessék? – szólalt meg Meixiu, udvarias mosolyt villantva.

 Josephine feléje nyújtotta az egyik poharat.

 – Hoztam fűszerkávét – mondta, mire Meixiu lebámult az italra.

 – Nem szeretem. 

 Josephine egy pillanatra lefagyott, és lepergett benne az a pár perccel azelőtti jelenet, amikor ő a kantinba menet találkozott Alanával, megkérdezte tőle, hogy Meixiu szereti-e a kávét, és vállrángatva azt mondta, hogy „ja”.

 – Ó – mondta ostobán, és eldöntötte, hogy ezt most teljesen jogosan és igazságosan a lányra fogja kenni. – Így hallgasson az ember egy New Jersey-ire.

 – Alana mondta? – lepődött meg Meixiu is.

 – Ühüm, de akkor majd megiszom én. Bejöhetek? – Josephine beljebb lépett a félrehúzódó Meixiu mellett, miközben az ajtó a helyére csusszant. – Akkor mit szeretsz? – kérdezősködött tovább, miközben végigjáratta tekintetét az övétől nem sokban különböző szobácskán. Itt csak az volt más, hogy Meixiu csomagjai már nem hevertek bontatlanul a földön.

 – A fruppót – felelte amaz szórakozottan, miközben az ágyára ereszkedett. A króm világítás előnytelen, különös színnel festette meg homokszínű arcát.

 Josephine megértőn hümmögött, ahogy eszébe jutott az a Bear Bar nevű kis büfé otthon, ahol mindig megállt az iskolából hazafelé, hogy vegyen egy ilyen, gyümölcsökből és magvakból készült, ezerféleképpen ízesített italt. Neki a kardamomos volt a kedvence, de csak ritkán vett, mert egy heti kreditjét el kellett verni rá. Ahogy egy másodpercre felvillant Josephine-ben a nosztalgia, a poharakat a fal mellé tolt mágnesasztalkára tette, majd visszafordult Meixiuhoz.

 – Leülhetek? – kérdezte, majd a lány biccentésére Josephine a mágnesszékre huppant. – Elromlott az ajtód?

 Meixiu félrenézett, és csak egy másodperc múlva felelt vonakodva.

 – Majd kitalálom, hogy akarom beállítani. A mozgásérzékelő hülyeség, mindig kinyitja az ajtót, ha elmegyünk előtte. Szóval most egyelőre ez van. – A szavai után szinte tapintható feszültség maradt a levegőben.

 Josephine hümmögve a kezeslábasa ujját nézegette, mialatt összeállt benne, hogy reggel Alana valahogy így láthatta meg Meixiut, amint levezeti az idegességét. Hát, akkor erről nem beszél most többet.

 Viszont most, hogy belegondolt, eleve hülye ötlet volt, hogy idejön és megkérdezi Meixiutól, jól van-e. Ezt sehogy nem tudta volna jól kivitelezni. 

 – Lehet, hogy nekem is ki kéne kapcsolnom – mondta inkább csak magának, hogy lezárja a témát. Erejét megfeszítve próbált visszaemlékezni, hogy tud-e bármit a lányról, amit biztonságos témaként feldobhatna, amiről beszéltethetné, de az öt másik gyakornokkal tényleg csak látásból ismerték egymást. Münchenben a kiképzőközpontban futottak néha össze meg az utolsó két reklámeseményen, és ennyi. Persze megnézett velük néhány interjút, de azok inkább csak amolyan marketingfogások voltak, megismerni őket nem lehetett belőlük.

 Akkor miről beszéljen, a gázos délelőttről? Mert Josephine hirtelen tényleg nem tudott jobbat. 

 – Tudom, hogy még soha nem beszéltünk rendesen egymással, de a délelőtt csak nekem volt nagyon fura? – óvatoskodott aprót nevetve.

 – Dominic miatt? Láttam, milyen arcot vágtál, amikor bejelentette, hogy mi volt Jules-lel – nevetett fel végre Meixiu is. – Van egy stílusa.

 Josephine erre más szót használt volna, de nem tudta még, kinek mit lehet mondani. Úgy döntött, témát vált. 

 – Tényleg, és aki Schneiderrel beszélgetett, az…?

 – Jeong Donghae? Őt nem ismered?

 – Ja, hogy az ő?! Eddig csak felvételről láttam, esküszöm nem ismertem meg!

 Meixiu erre megint csak elmosolyodott, Josephine pedig csodálkozó hümmögéssel körbefordult a székkel, miközben maga elé idézte Jeong Donghae arcát. A harminchárom éves, szigorú, egyesült-koreai mérnökinformatikus a Goliath Inc. ajánlásával került a Jubilant legénységébe.

 A szobára lassan kényelmetlen csönd telepedett.

 – És… mondd csak, szereted a „Sugárúti éjszakákat”? – kérdezett rá Josephine kínjában az első eszébe jutó, épp menő popkult slágerre, egy misztikus light novel sorozatra.

 – Nos, nem utálom – felelte Meixiu rendkívül diplomatikusan –, de Alana például imádja. Bár ő a legtöbb ilyen híres dolgot szereti. 

 Josephine, hogy erre ne kelljen semmit mondania, inkább belekortyolt a kávéba. Aztán Meixiunak láthatóan eszébe jutott valami, mert elkerekedett szemmel nézett rá. – Tényleg, te tudsz az orosz srácról?!

 Josephine rábámult.

 – Kiről?

 Meixiu vonásai komollyá merevedtek, előrecsusszant az ágyon, Josephine pedig tudhatta, hogy most pletyka – igazi, nagybetűs Pletyka fog következni. A kibomlani készülő titok vibrálása töltötte meg a levegőt.

 – Lehet, hogy még nem találkoztál vele – kezdte Meixiu lassan –, de Vitalij Borinnak hívják, és elvileg gyakornok, mint mi. Senki semmit nem tud róla, mert az utolsó pillanatban döntötték el, hogy jön.

 – És ki küldte, valamelyik cég?

 Meixiu megingatta a fejét.

 – Elvileg az Orosz Köztársaság küldte.

 A beálló csendben a két lány egymásra bámult.

 – Ezt nem értem – ráncolta a homlokát Josephine.

 – Ennyit tudunk. Fura, nem?

 Josephine némán tátogva bólogatott.

 Az nem kifejezés!

 Hiszen a gyakornokokat nemzetközi versenyeken és többfordulós, hónapokon át tartó szelekciók során választották ki. És még ő sem jutott be a legjobb hatba, az kellett hozzá, hogy most itt legyen, hogy Amira Lellouche, az algériai jelölt visszalépjen. Hazájának vezető magánegyeteme ösztöndíjat ajánlott neki, így a lány már nem akart többé a Jubilantra jönni. És ezt Josephine teljesen meg is értette. 

 Már a gyakornokok válogatója is a közvélemény komoly bevonásával történt, onnantól kezdve azonban, hogy végleges lett a hajó legénységének névsora, váltak csak igazán élő reklámtáblává. Médiaeseményeken, interjúkon, beszélgetéseken, műsorokban kellett részt venniük, és olyan mosolygósnak, okosnak és udvariasnak lenni, amennyire csak bírtak. Az igazán vonzó gyakornokok köré pedig – Josephine itt az átlagos külsejűek irigységével gondolt Alanára és Dominicra – teljesen önálló reklámkampányokat építettek.

 De hogy fogjanak valakit, és mindezt megkerülve, teljesen átláthatatlanul és érthetetlenül az utolsó percben ideküldjék? Ennek semmi értelme nem volt!

 – É-és ő hol van most? Nem is láttam odakint.

 – Eljasszal van egy szobában, tegnap óta még nem nagyon jött ki. Ez minden, amit tudok, de ha te hallasz valamit, mindenképpen szólj!

 – Úgy lesz! – ígérte Josephine, majd megint csend ereszkedett rájuk.

 – Láttad már a játékunkat? – kérdezte aztán Meixiu.

 Ah, azt a csillivilli fantasy MMORPG-t, ami saját Jubilant-szervert kapott, és így a küldetés hivatalos játéka lett.

 – Még nem. Jó?

 – Hát azt nem tudom, de én teljesen a megszállottja vagyok – jelentette ki Meixiu felvillanyozódva, és Josephine tudta, hogy végre megtalálták a tökéletes témát.

***

 Jules hunyorogva takarta el a szemét, ahogy a szobája sötétjéből a folyosóra lépett. 

 A hajón csend honolt. Miután a tizenegyes takarodót és a pityergő anyukájával egy utolsó holotelefonálást követő két órával később is csak forgolódott az ágyában, úgy döntött, papucsot húz, és sétál egyet.

 Ahogy a puha fényt megszokva elindult a Jubilant tóruszában, beszéd ütötte meg a fülét. Női beszéd, de olyan pergő és olyan vaskos akcentusú, hogy egy szót sem bírt kivenni. Néhány lépés múlva aztán a folyosó kanyarulatában feltűnt Josephine, ahogy a fal átlátszó részének kiszögellésén könyökölve holotelefonál. Josephine Londonból származott, ezért Jules úgy gondolta, ez az érthetetlen angol a cockney-dialektus lehet. 

 Jules megtorpant, ahogy rájött, talán nem kéne látnia, ahogy a lány reszkető hangon a családjától búcsúzkodik. Az ilyesmi túl intim dolog. 

 Mielőtt azonban kitalálhatta volna, mit csináljon, a másik észrevette őt. Intett neki, majd visszafordult a holoképernyőhöz, hogy elköszönjön. 

 Jules kissé zavartan továbbindult, és mire Josephine-hez ért, az már csak a szemét törölgette az elsötétült holoképernyő előtt. A lány is csak egy pulóvert vett az alvós pólójára, meg a lábára egy surranót, aminek becsatolatlan szalagjai a bokája körül lifegtek. A folyosó fényében még sokkal sápadtabbnak tűnt az arca, mint egyébként volt.

 – Szia – köszönt Josephine még túlságosan is csillogó szemmel, de mosolyogva. 

 – Szia. – Jules az ablak tükröződésében nézte magát, ahogy Josephine mellé könyököl.

 Egy magasak voltak.

 – Nem tudsz aludni?

 – Már aludtam, csak felébredtem, hogy szomjas vagyok – hazudta Jules, maga sem tudta, miért. A tenyerébe támasztotta az állát, úgy figyelte, ahogy alattuk, a Keleti-Parton sűrű, kígyószerűen villogó felhők kavarognak. A lent elterülő városok pókhálókként szétfutó fényei hol feltűntek, hol eltűntek, és az egész olyan hatalmas és részletgazdag volt, hogy bele kellett feledkezni. 

 A rájuk boruló, zajos csöndben áramkörök, ventillátorok, meg apró motorok zúgása és állapotjelentések távoli pittyenései hallatszottak.

 – Szép, nem? – sóhajtott Josephine.

 Jules hümmögött, majd ahogy látta, hogy a lány nem figyel rá, végigfuttatta a szemét a hátán, a derekán, a kerek fenekén, a combján és az ívelt vádliján. Legalább ennyi jó jusson már neki ezen a hülye napon.

 Amikor ismét felnézett, a tekintete az ablak tükröződéséből őt figyelő Josephine-ével találkozott.

 – Mintha rövidebb lenne a hajad – mondta játszott lazasággal, de közben azért felforrósodott az arca, hogy rajtakapták.

 – Észrevetted? – lepődött meg Josephine, majd megrázta a vállát seprő, sötétszőke haját. – Csak azért vágattam belőle, mert hallottam, hogy hagyomány. Mint megnézni azt a százéves szovjet filmet.

 – Ó, tudom. Velünk megnézették, nagyon rossz volt.

 Josephine elmosolyodva visszafordult az ablak felé, Jules pedig meg mert volna esküdni, hogy azt dünnyögi: „szép mentés”. 

 Eltelt néhány csöndes másodperc.

 – És minden jó? Tetszik a hajó? – kérdezte végül Jules kínjában, csak hogy mondjon valamit.

 Josephine mosolya szélesebb lett, ahogy biccentett.

 Persze, nevesse csak ki.  

 – És te is… jól vagy, ugye? – kérdezett vissza Josephine megkomolyodva, óvatosan pislogva Jules maga elé fektetett kezére. 

 A fiú egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy felháborodjon-e. Ha most csak csevegnek, és egy helyesléssel elintézik ezt, akkor rendben van. De ha Josephine-t tényleg érdekli, akkor nem gondolhatja komolyan, hogy pont ővele fogja megbeszélni a legsötétebb frusztrációit. Nem is ismerik egymást.

 – Jobban – felelte Jules kurtán, és úgy tett, mintha megint belefeledkezett volna a Föld látványába. A szeme sarkából látta, hogy Josephine néhány másodpercig érdeklődve méregeti, de aztán megérthette, hogy nem fog neki erről többet mondani, mert ő is visszafordult az ablakhoz.

 Különben is, Jules biztosra vette, hogy mástól már úgyis hallotta az egészet.  

 – Azért egy kicsit tényleg ijesztő ez az egész – állapította meg Josephine halkan. – Több, mint egy évig távol leszünk. Mi van, ha valakinkkel történik valami? 

 Jules a keleti félteke felett úszó egyik lusta műholdról a lány komor arcára nézett.

 – Nem lesz semmi baj – jelentette ki, de nem azért, mert ő erről meg lett volna győződve, hanem mert tudta, hogy erre ezt kell mondani. 

 Josephine nem felelt. 

 – Milyen volt a kilövés? – kérdezte aztán Jules hirtelen témaváltással, mert rájött, inkább ő sem akar most ilyeneken gondolkodni.

 – Jó, azt hiszem – vonta meg a vállát Josephine kiegyenesedve. – Minket Új-Uglegorszkban lőttek ki, másodikként, szóval nem volt akkora felhajtás, mint veletek tegnapelőtt Wenchangban. Elképesztően izgultam, de közben meg valahogy nagyon gyorsan vége lett… Ti is valahogy így voltatok vele, gondolom.  

 Jules bólintott, majd egy kis ideig megint csak a Jubilant zúgott körülöttük halkan.

 – Mondhatok valamit? – szólalt meg aztán Josephine, egy ásítást elnyomva. – Tudom, hogy nem ismerlek titeket meg ilyesmi, de nekem a mai délelőtt elég fura volt. 

 – Furák vagyunk – erősítette meg Jules blazírt képpel.

 Josephine zavartan pislogott, valószínűleg azt hitte, viccel, de aztán néhány másodperc múlva megszületett benne a felismerés.

 – Oh.  

 Igen, végül is mondhatjuk így. Meg úgy is, hogy Dominic egy bully, Alana teljesen fogalmatlan, Rajeev úgy néz rájuk, mintha a cipője talpára ragadt rágó lennének, Meixiunak pedig megalvad a szájában a tej. 

 – De azért nem olyan rossz – jegyezte meg Jules gyorsan, amikor rájött, mégsem szép, hogy így beszél a társairól, akármennyire is idegesítik néha. – Dominicnak „átlagon felüli a kezdeményezőkészsége és vezetői alkat”, Alanának „kimagasló az intelligenciája”, Rajeevnak és Meixiunak pedig „fejlettek a matematikai és absztrakt készségei” – idézte fel a róluk készült elemzéseket. – „Csoportként kommunikációjuk megfelelő, magatartásuk célorientált és alapvetően kooperatív” – folytatta tudományoskodó hangon, mert hát volt abban valami vicces, hogy ezek a szép jelzők valójában mind idióta kölykökről szólnak.

 – Jó, értem – felelte Josephine, arcát a tenyerébe ejtve. – De akkor is, amit Alana csinált, az gáz volt.

 – Nem hiszem, hogy szándékosan csinálta – morfondírozott Jules az ablakon kibámulva. – Nem szokta érezni, mikor mit illik mondani. A fejesek egy idő után meg is tiltották neki, hogy egyedül nyilatkozzon. Ugyanakkor okos, és jól is néz ki, szóval itt a helye.

 – Gondoltam, hogy nem a szél fújta ide, de akkor is. 

 Némán kopogtak körülöttük a másodpercek, majd Jules állkapocsroppantót ásított.

 – Lesz olyan, ami nagyon hiányozni fog a Földről? – fordult Josephine-hez, kicsit büszkén, hogy ilyen jót tudott kérdezni.

 – Talán az úszás. Neked?

 – Te is úszol? – Jules meglepetten pislogott vissza, pedig ha jól megnézte az ember, tényleg látszott, hogy Josephine-nek van is egy kis válla. Ő persze akármit csinálhat, ugyanúgy néz ki. 

 – Ühüm! Nem tudtam, hogy te is.

 – Ja, meg a korábbi sulimban fociztam is, de aztán elköltöztünk, és annyiban maradt – gombolyította tovább Jules, miközben egy egészen kicsit közelebb csusszant. 

 – Én sosem próbáltam ilyen magányos sportot, csak a kiképzés alatt, de egészen megszerettem. – Josephine megdörzsölte a szemét. – Neked is az úszás fog hiányozni?

 – Azt hiszem. 

 Josephine hümmögött egy sort.

 – Te egyébként nem inni akartál?

 – Ja, de – felelte Jules, és ahogy ellépett a faltól, mintha a semmiből zuhant volna rá a fáradtság.

 Még egy másodpercre mindketten lepillantottak a Földre.

 – Reggel indulunk a Marsra.

 – Ühüm. Jó éjt.

 – Neked is.

 Ketten kétfelé indultak – ő a kantinba, Josephine a szobáikhoz.

 Már jónéhány méterre eltávolodtak egymástól, amikor Jules aznap utoljára hátrapillantott.