(forrás: Pinterest)

Jó hírekkel jöttem, ugyanis szépen haladnak a "Lókötők és hazugok" kiadásának háttérmunkálatai. Időközben úgy döntöttem, illusztrációt is szeretnék, a Colorcom Kiadó pedig most is elképesztő gyorsasággal intézkedett, így a segítségükkel három darab illusztráció fog készülni a regényhez. Én már nagyon izgulok, biztosan csodaszépek lesznek :)

Hogy gyorsabban teljen a várakozás, elhoztam az egyik kedvenc kis szövegemet. Azt hiszem, még valahol a dédimamám kacatos nyári konyhájában találtam a "Diák Zsebkönyv" 1967-68-as kiadását. Vannak benne rövid történetecskék, interjúk, cikkek, meg mindenféle dolgok, a nagy része szerintem igazi gyöngyszem. Azóta sem láttam ilyet sehol, talán nem is fogok, úgyhogy erre úgy vigyázok, mint a szemem fényére.

(Szerkesztette: Gaál Ferenc, írták: Alaksza Tamás, Gaál Ferenc, Kacsó Lajos, Onody György, Peterdi Pál, Teknős Péter, rajzolták: Balázs-Piri Balázs, Baticz Levente, Dallos Jenő, Dorosz Károly, Endrődi István, Fecsó József, Földes Vilmos, Fábry János, Hauswirth Magda, Kassovitz Félix, Kemény Zoltán, ifj. Kertész László, Krolmusz Ferenc, Ruszkay György, Sajdik Ferenc, Szitás György, Szörényi Béla) 

Tehát következzen a '60-as évek egyszeri diákjának egy átlagos, februári napja.

" – Akarsz csodálkozni? – kérdezte a hangyás Podvinec.
  – Akarok – válaszoltam én.
  – Jó – mondta a hangyás Podvinec. – Akkor légy hajnali ötkor az alsó rakparton.
  Voltam. Cidri volt és randa fekete köd, huholni kellett a lúdtalpamat, oda ne fagyjon a pádiamentumra, és ez volt az egész. Gondoltam, csodálkozom még öt percet, aztán megyek és forró lavórba dugom a fejem, hadd érje valami jó is az életben. Ebben a pillanatban zseblámpa villant és mögötte a hangyás Podvinec rúgtatott. Teljesen elgyengültem. A hangyás egyszál úszógatyát viselt és pássz.
  – Na – ordított felém vacogva és szilvakéken. – Csodálkozol?
  – Az nem kifejezés – ordítottam. – Kis Karcsi a moziban blazírt világfi hozzám képest.
  – Akkor kapaszkodj, mert ez még smafu.
  Rácaplatott a jégre a pucér virgácsaival és tébolyult ordítások közepette léket vágott a part mellett.
  – Vigyázz, te örült – kiáltottam. – Tisztára nedves leszel!
  – Erről van szó – nyöszörögte a hangyás és kárhozott sikollyal a lékbe eresztette azt a nyamvadt testét. – Látod? – nyüszítette. – Ettől döglik a légy! Ez egyenesen állati!
  – Jó?
  – A pokol ehhez képest nyári naplemente a francia Riviérán.
  – Hát akkor?
  – A délceg szamojédok is így tesznek. Ahány baktérium, a hideg víz mind pofoncsapja. Ezért ismeretlen a délceg szamojédok a náthás krapek.
  – Egyvalami elkerülte a figyelmedet, hangyás Podvinec, barátom a lékben. Egy lényegtelen csekélység. Hogy te nem vagy délceg szamojéd.
  Nem válaszolt. Töppedt volt és mafla, mint egy aszaltszilva. Kihalásztam a lékből és hazagurítottam.
  – A náthának egyszer s mindenkorra lőttek – nyöszörögte és ugyanezzel a svunggal jobblétre szenderült. Nyolckor azért ott volt a suliban. Az orrát külön zsebkendőben hozta és nem látott a náthától.
  – Hogyhogy, hangyás? – firtattam. – Mit szólnak ehhez a délceg szamojédok? Lehet, hogy egy-két baktérium pofozatlan maradt?
  – Tudom, hol volt a difi – szürcsögte.
  – Na?
  – Nem volt elég hideg a víz."