Az éj lassan leszállt a Zaach-i puszta felett. A hold és a csillagok egyre fényesedtek az égen, bár nyugatra még az alkony mélyvöröse látszott. A két város, Hohenhard és Alzaach között elterülő pusztaságon egyetlen tanya fehérlett magában, a Batir gazdáé. Batir híres volt lovairól, melyek mind fényes szőrű, izmos, szilaj állatok voltak.
  A környék zsiványainak éppen ezért fájt rájuk a foga – és hogy, hogy nem, a tizenöt éves Timar is pontosan ilyen zsivány volt.
  Alatta pej lovacskája megrázta a fejét, mire ő szórakozottan megpaskolta annak nyakát. Lassan egész teste kezdett érzéketlenné gémberedni az egész napos, mozdulatlan rejtőzve figyeléstől, de tudta, hogy a várakozás hamarosan véget ér.
  A tanyától vagy száz méterre, egy cserjés-bokros részen bújtak meg egy másik zsivánnyal, akit a nagybátyja adott mellé. Jakobnak hívták, és olyan gőgös volt, mintha legalábbis úrnak képzelte volna magát. Timar ennek megfelelően gyűlölte is Jakobot, de primo: a nagybátyjának nem mert volna ellentmondani, és szekundo: Jakob csakugyan értett a lókötéshez. Kihasználva, hogy ő a rangidős, meg is hagyta Timarnak, hogy figyelje a házat, ő pedig addig a legnagyobb nyugalommal pipázott, aludt, aztán megint pipázott. 
  Lova ezalatt csendben ácsorgott mellettük, néha-néha egy kis füvet tépve magának. Jakob és Timar jószágai tudták, hogy viseljék magukat – jó betyárlovak lévén hozzá voltak szokva a hosszú órákon át tartó, szoborszerű várakozáshoz.
  Timar mélázva nézte a lassan kigyúló csillagokat. Eredetileg sokkal többen vállalkoztak volna Batir lovainak elkötésére, de tegnap a nagybátyjához valami futárféle érkezett, és állítólag megbízást hozott. A bátyja aztán bezárkózott ezzel a küldönccel az ilyenkor használatos kis kunyhóba. Félórányi beszéd után előléptek, majd a bátyja bejelentette, hogy a mára tervezett lókötést Jakob és Timar fogja végezni, ő a többiekkel pedig „hercegkisasszonyt megy rabolni”.
  Timar akkor azt hitte, rosszul hall.
  Hercegkisasszonyt megy rabolni!
  Vele nemigen osztottak meg részleteket, de annyit azért tudott, hogy a heti delizsánszon fognak rajtaütni a Heilborgból Klerleuw felé vezető úton, még Hohenhard előtt. A többiektől úgy hallotta, késő délután akarják megejteni a dolgot, akkorra ért volna ugyanis a kocsi a hohenhardi határba. Mostanra talán már vissza is tértek a tanyájukul szolgáló, nádastól körülölelt kis szigetre. Talán már ott is van náluk egy igazi hercegnő! A király lánya!
  Timar itt elgondolkodott rajta, hogy ha valaki hercegkisasszony, ugyan miért utazik közönséges, rongyos postakocsikon, de nemigen talált rá választ. Ha ő lenne a király és leánya volna, az legalábbis aranyos hintón utazna, díszkísérettel. Puskás, kakastollas huszárok vigyáznák a léptét.
  A tanyáról lónyerítést sodort feléjük a szél, ez a hang pedig visszarántotta a valóságba.
  Jakob megint pipára gyújtott. Nagyot szítt belőle, majd a füstöt a sűrű fűbe fújva felmordult rá:
  – Feküsznek má'?
  – Odabe’ a felesége az előbb meggyújtotta az olajlámpát. A gazda még az istállóba’ van.
  – Dógozik?
  – Az. Szénát hord.
  – A fene a pofáját –  vicsorított Jakob –, hogy bírja ez még ilyenkor is? Engem mán rég a devla vitt vóna el ennyi munkátul – morogta szemébe húzva a süvegét, majd szájában pipával végignyúlt a fűben. – Akkor mink meg aludjunk egyet. Szállj le te is arrul a fene lórul, mer' elmacskásodsz, azt' a bátyád meg letöri a derekam, hogy nem vigyázok rád – dünnyögte Timarnak csúfondárosan, aki jobbnak látta megszívlelni a tanácsot. Tudta – és valahol a feje tetején egy púp emlékeztette is rá –, milyen könnyű is kihozni Jakobot a sodrából. Jobb lábát átlendítette a ló háta fölött, a ballal pedig már a földre akart lépni, csakhogy a kengyel és a föld közti táv alatt félúton az valahol eltűnt a semmiben. Timar alól kicsuklott a teljesen érzéketlenné vált végtag, ő pedig fenékre ült.
  Jakob felröhögött.
  A fiú érezte, hogy égni kezd az arca, miközben zsibongó lábát nyomogatta, hogy visszatérjen belé az élet. Mellette a lova kapált egyet a mellső patájával – mintha az is csak rajta nevetett volna.

***

  – Jakob bácsi – szólalt meg Timar fojtott hangon négy óra múlva. Öreg este volt már, tán éjfél is elmúlt, a ház pedig rég aludt. Timar tudta, hogy hamarosan indulnak. – Jakob bácsi, mi legyen a kutyával?
  Bizony, a kutya. A gazda az est beálltával, dolga végeztével már épp a házba indult volna, de előtte még hozzálépett az udvaron egy nagy, sötét halomhoz – Timar legalábbis ennyit látott belőle egészen addig a kerítésen túlról.
  Egy pillanattal később aztán a halom olyat vakkantott örömében, hogy Timarnak száz méterrel odébb is beleremegett a gyomra. Gazdája mondott neki valamit, aztán lánccsörgés hallatszott. Az állat megrázta magát, felállt, és immár teljes, másfél méteres valójában ügetett körbe a kerítés mentén. Timarnak kellett egy pillanat, míg legyűri ijedelmét és értesíti Jakobot az új körülményről.
  Soha olyan behemót kutyát még nem látott.  Akkora lehetett, mint egy borjú, nem is, inkább mint egy tinó. Felötlött benne, hogy az efféle dögöket nevezhetik egyes vidékeken az emberek nemes egyszerűséggel csak „medveölőnek”, ezen név pedig – vállalkozásukra való tekintettel – nem sok jóval kecsegtetett.
  Jakob, aki immár a nyeregben ült, dohogva húzta meg a kengyelszíját.
  – Tudja a fene. Honnan tudtam vóna, hogy ez a büdös Batir ilyen dögöket tart? – Kiegyenesedett ültében, majd Timar felé fordult. Amaz nem is látott Jakobból semmit, csak szemének villanását a csillagfényben.
  – Van egy darab szalonnabőrünk még ebédrő’ – morogta –, azzal elcsalod az istállótul.
  Timar azt hitte, rosszul hall.
  – Én?! – saját hangját szánalmasan vékonynak hallotta. Iszonyatos rémület lett rajta úrrá, ennek folyományaképp pedig egy másodperc alatt kiverte a hideg veríték.
  – Te, igen, te! Ne nyüszítsé’, hanem fogd a tarisznyát, azt' takarodj a kerítéshe'! – reccsentett rá Jakob ingerülten, ő pedig halványan érzékelte, hogy felé rúg egyet, de túl messze volt ahhoz, hogy el is találja.
  – Jakob bácsi – nyöszörögte Timar esdeklő hangon. – Jakob bácsi, nekem csak egy késem van… Ha egy pisztolyom volna…
  – Ha lőni kell, akkor mán megette a fene! Nem ugathat, érted?! Csöndbe' kell lenni! – sziszegte a zsivány gyilkos hangon, majd Timar hallotta, hogy rácsap az ő lova farára. – No, kotródj oda!
  A kis pej meglódult alatta, közben pedig érezte Jakob tarisznyáját a hátának ütődni. Gyorsan hátranyúlt érte, mielőtt még leeshetett volna – ettől a rohadt Jakobtól még amiatt is kapna –, és a nyakába akasztotta. A lovat közben óvatosan a tanya nyugati vége felé, az istállóval ellentétes oldalra irányította lábával. 
  Timar nem volt rá büszke, de rettenetesen megijedt. Hiszen ő még csak tizenöt éves volt, ráadásul egyedül még sosem kötött lovat, és… jó Isten, mekkora volt az a tetves kutya! Le fogja tépni a karját! Letépi a karját, aztán ugatni kezd, a gazda kijön, őt pedig minden további nélkül lepuffantja. Közben pedig Jakob röhögve meglép a lovakkal. 
  Timar borzasztóan sajnálta magát, ezzel azonban sajnos nemigen ment sokra.
  A hold gyér fényében látta Jakobot elvágtatni az istálló felé, ő pedig tudta, hogy cselekednie kell, méghozzá mielőtt még a másik elkezdene az istállóajtóval babrálni.
  Hallotta, hogy a kutya a kerítés túloldalán idegesen poroszkál. Már érezte őt.
  Fenyegető morgás.
  – No, Bogár – fuvolázta Timar, miközben leugrott a lóról, hogy az utolsó pár métert gyalog tegye meg. – Nyughass – morogta elmélyítve a hangját, hátha úgy jobban hasonlítana a gazdáéhoz. Izzadt, remegő kézzel túrt a tarisznyába, ahol szinte rögtön beleakadt a szalonnabőrbe.
  A kutya halkan felvakkantott.
  Timar emlékeztette magát, hogy ő tulajdonképpen nem is fél, és megdörgölte kezét a szalonnával. 
  – Te büdös dög, nyughass mán – búgta tovább, miközben kezével a kerítéshez közelített. – Hoztam neked szalonnát, látod, te – megérezte bőrén a kutya forró leheletét, mire meglóduló szívvel rántotta vissza kezét. Az istálló felől lónyihogást vitt feléje a szél.
  Timar látta a csillagfényben, ahogy a kutya busa feje arra fordul, teste pedig megfeszül a figyelemtől.
  – Ide nézzél, Bogár – nyájaskodott rosszul leplezett kétségbeeséssel, miközben átdugta a kerítés lécei közt a szalonnabőrt. Visszahúzta, majd megint átdugta, hátha visszaszerzi vele a jószág érdeklődését.
  Látta, hogy az visszafordul felé, a következő pillanatban pedig a szalonnabőrt rángatni kezdte a kerítés túlsó fele. Timar zsíros ujjaival még kétségbeesetten szorította volna, de a következő pillanatban a szalonnabőr már sehol nem volt.
  Timarnak egy percen belül sokadszorra újfent kiverte a hideg veríték. Jakobnak még biztos kelleni fog néhány perc. Mi az Istent fog ezzel a kutyával csinálni addig?
  Közben az úgynevezett „Bogár” kettő harapással elnyelte a bőrt, és további falatok reményében kezdett szimatolni feléje.
  „Mozogj már, Jakob!” – rimánkodott magában a fiú, miközben óvatosan átdugta a kisujját a lécek között.
  Egy pillanatig csak a fogak marását várta, de aztán megérezte a kutya nedves orrát – majd a nyelvét.
  Timar tulajdonképpen már azt sem tudta, mit csinál.
  Reszkető kézfejét teljesen áttette a kerítésen, majd egy barátkozó kéznyalás után – csak hogy szegény kis balja minél messzebb kerüljön a veszedelmes fogaktól – megkereste a kutya fejét, és vakargatni kezdte a füle tövét. Amaz közben azért szerette volna még közelebbről is megvizsgálni a jószagú kezet, hát szorgalmasan forgolódott-nyújtózkodott, hátha úgy jobban eléri.
  Timar nem tudta, hány perc telik el így ezzel a félelmetes játékkal, és csak azért imádkozott, hogy mihamarabb vége legyen.
  Valahol felhuhogott egy bagoly, mire az ő mellkasából hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.
  A bagolyhuhogás volt a jel.
  Vigyázva visszahúzta a kezét a hatalmas állattól, majd hátralépett, mire a kutya egy vinnyogás után újra felmorrant.
  – Büdös dög – szusszantotta még Timar utoljára, majd erőtlenül a lovához tántorgott. Felkapott rá, felügetett a tanya melletti dűlőútra, és ott aztán a sarkát a ló véknyába vágta.

***

  A hajnal már egy szekéren találta őket a hohenhardi berek felé.
  Miután Timar csatlakozott a három lovat maga után vezető Jakobhoz, elügettek az egyik szomszédos tanyához, itt rejtették el ugyanis még reggel a hámot és az istrángot. Innen továbbmentek egy harmadik tanyára, ahol a kocsi volt. Annak elejébe befogták a két betyárlovat, mögé a három lopottat kötötték, és úgy mentek az orgazdához, aki a szomszéd város fogadójának csaplárosa volt. Itt még megreggeliztek, megboroztak, majd innen indultak vissza – teli hassal, teli erszénnyel – a nádasbeli zsiványtanyára.
  Timar ült – mit ült, kókadozott – a bakon.
  Párától volt nehéz a levegő, ő pedig fázósan burkolózott a köpenyébe. Folyton elbóbiskolt, de megtehette, mert a lovak ismerték már az utat, és tudta, hogy nem fogják árokba vinni őket. Mögötte, a kocsiderékban Jakob nagyokat hortyogott.
  Lassan zötyögve közeledtek a láp felé, és amikor Timar egy ízben majdnem lefordult a szekérről, úgy döntött, hogy talán mégis csak ráér még azzal az alvással.
  Ólmos szemmel hunyorgott fel a kárminos-rózsás égre, és nem tudott nem arra gondolni, hogy mire visszaérnek, már egy hercegnő fogja őket várni otthon.

***

  Johanna arra eszmélt, hogy valami fáj.
  Az igazság az volt, hogy nagyon sok minden fájt. A feje nyilallt, bal orcája égett, karja a háta mögött kitekerve vonaglott, a mellkasát pedig valami keserű, tompa sajgás szorította.
  Madárvijjogás.
  Licsegés-locsogás, vízszag.
  Félig öntudatlan agyában hirtelen egyetlen gondolat robbant – meghaltak! Meghalt a szerencsétlen katonatiszt, akit a kíséretére küldtek, meg a szerencsétlen, fiúhangú kocsis, aki csak véletlenül volt ott, és meghalt az, akit a legjobban szeretett az egész világon… az egyetlen, aki volt neki.
  Néhány perces néma könnyezés után zaklatott gondolataiban új, eddig nem ismert kérdések gyúltak.
  Hogy lesznek azok így eltemetve? Vajon rájuk talált-e már valaki? Vagy csak ott feküsznek még mindig az út közepén, a hintóban…?
  Johanna felcsuklott.
  Őt meg – elrabolták? Merthogy fogoly, az bizonyos.
  Oldalra bukott fejét végre felemelte, és kissé megmozgatta elgémberedett nyakát. Nyitogatni kezdte a szemét.
  Legelőször is megállapította, hogy nappal van. Fölötte tető volt, mely alatt elnézve láthatta a friss, reggeli eget. Körülötte susogó nádas, vízloccsanások, alatta szilárd talaj. Valami szigetfélén lehetett.
  Néhány méterrel előtte nádból és fából tákolt kalyiba, melynek teteje egy feléje hosszan kinyúló zsúpfedélben végződött – ez alatt volt ő. Némi fejforgatás után kivehette, hogy a zsúpfedél tartóoszlopához van kötözve.
  Megmozgatta a kezét, de csak annyit ért el vele, hogy iszonyatos fájdalom nyilallt kicsavart vállába. A csuklója is égni kezdett, amit valami szúrós, durva kenderkötéllel köthették meg, túlságosan is szorosan.
  Johanna egyszeriben olyan nyomorultnak érezte magát, hogy ismét sírni szeretett volna, de végül aztán néhány mély sóhajjal sikerült erőt vennie magán.
  Miért csapták ki ide, ahova mások a lovakat szokták kötni? Legalább valami kunyhóba vagy valami védett helyre tették volna, de így – így csak mintha egy bolhás kutya lenne.
  Mit fognak ezek vele csinálni?
  Mit fognak ezek vele csinálni, ha még ennyire sem volt méltó?
  Johanna égő szemmel felsóhajtott.
  Hogy lefoglalja valamivel háborgó gondolatait, próbálta jobban felmérni a környezetét. Jobbra tőle a sziget folytatódott. Arra is kunyhóféléket látott, rekettyést, mozgást… lovak prüszköltek.
  Lovak! 
  Na de hol vannak az emberek?
  Az eddigi szél kezdett elülni, a sás susogása elnémult.
  Johanna fülét egyszeriben emberi beszéd hangjai ütötték meg. Tűzpattogás… óntányér zörrenése. Kivehetetlen szavak… férfihangok… öblös röhögések. Néhány percig így hallgatózott, majd hirtelen megzörrent mellette az avar, mire ijedten rezzent össze. Egy pillanattal később látómezejébe egy hórihorgas alak lépett. Komótosan elbicegett előtte – ő úgy látta, a jobb lábát húzza –, majd a parthoz guggolt. Víz loccsant, a zsivány kezében pedig megvillant valami.
  Kés… a kését mosta meg. Talán most reggelizett. 
  Johanna lélegzetvisszafojtva nézte a másikat, aki egyelőre úgy tűnt, nem vette észre. Ekkor azonban az hirtelen hátrafordult, és egyenesen ránézett. Most, hogy Johanna az arcát is látta, megállapíthatta, hogy nem férfi, hanem csak fiú. A többi haramiához képest szörnyen fiatalnak tűnt – olyannyira, hogy nem is lehetett sokkal idősebb nála.
  Néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással – Johanna arca riadt-gyanakvó, a fiúé fürkésző. A zsivány végül felállt, megtörölte a pengét az ingében és elindult feléje. Johanna erre önkéntelenül is megremegett, de a másik csak elsétált mellette ugyanazokkal a ráérős, felemás léptekkel, amelyekkel jött.
  Pár másodperc múlva Johanna hallotta, hogy a beszéd valamelyest elcsitul, és megszólal egy mély fiúhang:
  – Gustav bácsi, felébredt a leány.

  A csöndes, álmatag városon egy postakocsi zörgött keresztül. 
  A heti delizsánsz[1] volt Heilborg mezővárosból Freienwil fővárosba, mely minden hétfőn pontban hétkor indult a heilborgi posta elől. A menetrend szerint – és ha az időjárás is úgy engedte – négy nap alatt ért Freienwilbe, közben három éjre pihenőt tartva az útba eső Klerleuw-ben, Wieldheinben és Salzbeckben. 
  A döngölt úton itt-ott megcsillanó pocsolyákat hagyott az éjszakai zivatar, de a májusi nap máris máris elkezdte felszárítgatni a földet. A kocsi elé fogott két pej kevélyen dobálta a fejét, úgy parádéztak mintha lakodalmas hintót húznának. Meg is bámulta mindenki a sütödéből hazaigyekvő, szakajtós asszonyoktól a boltjuk előtt sepregető mestereken át a napszámba indulókig. A fogat zöttyent egyet, mert hátsó kereke kátyúba futott, odabenn pedig a tengely felett ülő utas feje előrebukott. Ez történetesen egy kefebajszú katonatiszt volt, s hát ennek megfelelően mordult is egyet:
  – Te, nem egy zsák kumpért viszel!
  A kocsis a bakon behúzta a nyakát, majd kissé megrántotta a kantárt, hogy ne szaladjanak úgy a lovak.
  A katona mellett ülő, tizennégyévesforma kislány a szeme sarkából ismét szemügyre vette útitársát – aranysujtásos zubbonyát, kék posztónadrágját, rézsarkantyús csizmáját. Két nappal azelőtt – amikor először találkozott a futár gyanánt küldött tiszttel – még egy porlepte utazóköpeny, meg egy csákó volt a fején, de azok most a hintó tetején pihentek az egyik kis csomagban. A katona lecsatolt kardja mellette az ülésnek támasztva csörgött halkan, a kocsikerekek kattogására felelgetve.
  A tiszt megérezte magán a tekintetét, és ránézett, mire ő megszeppenve szegte le a fejét, és néhány másodpercig csak a kézfejére simuló, finom kesztyűcskét babrálta, mire ismét fel mert pillantani.
Tekintete találkozott a szemben ülő asszonyéval. Az bíztatón hunyorgott rá.
  – Nem kell félni, no – szólt lágy hangon, mire ő megeresztett egy halovány mosolyt. A másik ezen megnyugodva az álla alá nyúlt, meglazította mohazöld kendőjének csomóját, és hátrébb húzta fején az anyagot. Lesimította előbukkanó, fakóbarna fürtjeit, majd nagyot fújtatott.
  Bizony kezdett meleg lenni.
  – Tegye csak ki ke'[2] azt az ablakot – bökött a katona fejével a fejük feletti üveg fölé. – Csak nem vernek akkora port ide ezek a lovak.
  A lány kísérője úgy is tett. A beáramló friss levegőt megérezvén a katona elégedetten hátravetette magát az ülésen.
  Egy kis idő múlva Heilborg házai kezdtek eltünedezni mögöttük. A határban kint idegenelték az asszonyok a búzát, kapálták a kukoricát. Kicsit arrébb valami csermely kanyarodott az út mellé, melynek partján mindenféle korú gyerekek játszottak. A libák, amiket őriztek, valamivel távolabb fehérlettek a zöldben. A lány a kocsiban bánatos mosollyal nézte a képet. A szemkápráztató verőfény, a patak vizének csillogása, a pancsolók sikongatásai – úgy érezte, mind-mind csak azért ilyen szépek most, hogy még egyet sajdítsanak az ő szegény szívén.
  Felsóhajtott, hátha enyhülne a mellkasát szorító szomorúság, de az talán csak még erősebb lett.

***

  Nyolc óra hossza múlva, délután négy órakor a fogat és utasai még mindig ugyanúgy az utat rótták. Körülöttük csak a táj változott, meg az árnyékok nyúltak egyre hosszabbra.
  A lány arra ébredt szendergéséből, hogy feje a hintó falának ütődik. Csodálkozva tekintett körbe, és csak ekkor vette észre a lába elé hullott kendőt, amit eddig a feje alá gyűrve tartott. Felvette, összehajtotta, az ölébe fektette, majd két másik utastársára nézett.
  Mellette, az ülésen elterülve a katona teljes nyugalommal hortyogott. A kardja valamikor eldőlhetett és az ülés alá csúszhatott, mert most sehol nem látta. Előtte az asszony is félrebillent fejjel szundított, persze lényegesebben kisebb hangerővel, mint a tiszt. A lány elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy eddig mindig csak az asszony vigyázta az ő álmát, ő azét azonban soha. 
  Kinézett az ablakon, de csak tarlót látott véges-végig. Fogalma sem volt, merre járhatnak.
  Kordult egyet a gyomra, ő pedig vágyakozva gondolt a délre evett kenyérre, túróra meg szalonnára, amit a kocsiban költöttek el. Azon kezdett tűnődni, hogy a kísérője melletti csomagban vajon maradt-e még valami ebédről, de úgy emlékezett, hogy az utolsó morzsáig mindent elpusztítottak.
  Felsóhajtott. 
  Feje fölül az ablakon át édes szénaillatot hozott be a szél. Néha felrikoltott egy vadmadár, vagy elbődítette magát egy ökör valamely távoli gulyában, de ezen kívül minden csendes volt. 
  Johanna visszagyűrte feje alá a kendőt, és lehunyta a szemét.

***

  Tudata ködén át beszéd hangjai szűrődtek be. Csukott szemhéján keresztül érzékelte, hogy odakint az ég kárminpirosba fordult, de a villogó fények azt is elmondták neki, hogy valamilyen erdős-lombos vidéken járnak. Késő délután lehetett már, mert az ablakon át beszökő levegő is hűvösebb lett.
  Johannában egyszeriben tudatosult, hogy állnak, és néhány másodperc elteltével már szavakat is ki tudott venni a kinti férfibeszédből.
  – Eresszetek át! – Ez a kocsisuk volt, reggel megjegyezte magának magas, fiús hangját. Mintha félelem csendült volna benne.
  A kocsis mondatára soktorkú, mély nevetés robbant. Lóprüszkölés, szerszámcsörgés.
  Johanna agya egyelőre csak annyit értett, hogy valami furcsa.
  – No, ke' nem a vásárba megyen? – Nagyon reszelős, nagyon gunyoros hang kérdezte ezt, ami egyszeriben őt is visszarángatta a valóságba. A mondat a maga egyszerűségében valami ki nem mondott, iszamos fenyegetést hordozott magában. Johanna kinyitotta a szemét, és kipillantott az ablakon.
  Néhány lovas állta körül a fogatukat.
  Johannának gyorsabban kezdett verni a szíve.
  – Miféle vásárba? Hétfő van – értetlenkedett a kocsisuk feszes hangon.
  Erre újra röhögés volt a válasz.
  – Mer' mi vásárba megyünk ám. – Az előbbi, reszelős hangot elnyomta az alattuk megugró hintó zörgése. Johanna először a felriadó katona, aztán az asszony vállát szorította meg.
  – Megtámadtak…! – csak ennyit tudott mondani, mert a következő pillanatban puska dördült. Elöl a bakról valami tompa puffanással lezuhant, a kocsi pedig egy rándulással megállt. 
  – Megmondtam, hogy minékünk ma vásár leszen. – Az érdes hang sokkal közelebbről szólt, majd a következő pillanatban egy sötét emberalak jelent meg az ajtajuk előtt.
  Minden pillanatok alatt történt.
  A katona kivont kardjával az ajtóhoz ugrott, mire az kivágódott. Lövés dördült, és a tiszt egy nyikkanás nélkül előrebukott. 
  Johanna mindent látott, de nem fogta fel. Csak annyit érzett, hogy végtagjai érzéketlenné zsibbadnak, a rémület pedig ijesztően üressé törli agyát. Kísérője mellé ugrott, de a zsivány már félig bent volt a kocsiban, és elkapta a karját. Az asszony haragos kiáltással esett neki a férfi cserzett, bajszos képének, de az a következő pillanatban egy puskacsövet szegezett a szeme közé.
  Ismét lövés dördült – dobhártyaszaggató.
  Johanna érezte a puskaporszagot, és érezte az arcára fröccsenő, meleg vért. A kedves asszony arca a szeme láttára szakadt félbe.
  Soha nem érzett még olyan rémületet, értetlenséget és fájdalmat, mint abban a percben. Torkából állatias, artikulálatlan sikoly szakadt fel, miközben háta mögött a nő teste tompa puffanással zuhant el. A zsivány felvihogott, karjának egyetlen mozdulatával elkapta a derekát, őt pedig kirántotta a kocsiból a földre. Ütni, tépni kezdte az őt szorongatót, mire olyan pofont kapott, hogy másodpercekig csengett tőle a füle. Néhány másodpercig szédelgett, majd ugyanúgy marni kezdte a haramiát. Semmit nem látott, semmit nem hallott, semmit nem érzett, csak a mérhetetlen fájdalmat – és valahol mély-haloványan a szégyent, mert jól tudta, milyen szánalmas is lehet ő most ebben a pillanatban. 
  A haramia keze ismét ütésre emelkedett.
  – A hercegnőt nem bántod! – bődült fel mögöttük egy másik útonálló. Johanna és a fogvatartója felpillantottak a lóháton ülő, kakastollas kalapos zsiványra. Puska lógott a válláról, és olyan dölyfösen nézett, ahogy ember csak nézni tud. Ő lehetett a kapitány. 
  A lány teljes erejéből hánykolódni kezdett.
  – Bántja a fene, de nem lehet bírni vele! Teljesen megvadút! – vihogta a haramia, miközben próbálta jobban magához szorítani.
  – Mi vagy te, mi? – sziszegte a zsiványkapitány. – Egy lyánnyal nem bírsz el? – Leugrott a lováról, lehajolt a földön elterülő, néhai kocsishoz, majd elkezdte átkutatni a zsebeit. A néhány másik lóháton ülő zsivány követte a példáját, és megkezdték a postakocsi kifosztását. 
  Az ütközet tehát véget ért, csak ők ketten dulakodtak még mindig a kocsi mellett. A férfi arrébb lépett, Johanna lábának pedig végre elegendő hely jutott, hogy belérúgjon – hogy hol, mijét, nem tudta és nem is érdekelte –, mire az meggörnyedt álltában.
  – No, te büdös némber, eddig játszottál – kiáltotta, majd egyik kezével úgy megcsavarta a karját, hogy Johanna könnyezni kezdett, szeme előtt pedig csillagok kezdtek táncolni. A következő pillanatban már csak egy fájdalmas ütést érzett a tarkóján, aztán minden elsötétült.

__________________________________________

[1] delizsánsz: lófogatú postakocsi, mely régen távolsági utasforgalomra is használt, rendszeresen közlekedő,  csukott társaskocsi volt

[2] ke’ = kend