1. fejezet

Lámpaláz

2081. június 9., Orosz Köztársaság, Új-Uglegorszk

 – Kérjük kedves utasainkat, kapcsolják be biztonsági öveiket, hamarosan megkezdjük a leszállást – jelentette be a hangszóró-panelekből búgó, szintetizált női hang. Halk hajtómű-zúgás, beszéd és pittyenések közepette Josephine nyitogatni kezdte a szemét.

 Becsukta a száját, kézfejével letörölte az álláig futó nyálcsíkot, és arra gondolt, a felszállás óta most először örül neki, hogy senki nem ül mellette, hogy ezt lássa.

 Ébredésével több kellemetlen dolog is tudatosult benne. Érezni kezdte a kitekeredett törzsét, sajgó nyakát, elgémberedett lábát, no és persze érezte minden egyes négyzetcentiméterét a szójahabos ülésnek is, amin lassan hét órája görnyedt.

 Megnyomkodta zsibongó combját, majd végre felnézett – bent puha félhomály, kint szürke felhőszőnyeg –, egy másodperccel később pedig rájött, hogy iszonyatosan szomjas. Végighúzta ujját az előtte lévő üléstámlába épített panelen, mire holoképernyőcske ugrott fel cirill betűs opciókkal.

 – Perekljucsi na anglijszkij – lehelte a mikrofonjába, miközben saját magán értetlenkedett, amiért csak most állítja át a nyelvet. Miután a menü elemei a jól ismert angol szavakra váltottak, elkattintgatott a dobozos vízig, és néhány másodperc múlva már ott is volt mellette a bőröndméretű robot. Zörrenve pottyantotta elülső reteszébe a vizet, majd visszasiklott a gép elejébe.

 Josephine a dobozt meghúzva ismét körbenézett. Kétoldalt két-két sor ülés, ő hátul baloldalt egymaga, körülötte a narancsos derengésben tarkára festett frizurák kellemes összevisszasága.

 A legénység második fele. A „második eresztés”. Akik közül még csak az ismerősének sem hívhat senkit.

 Persze a legénység első felével is jobbára csak látásból ismerték egymást, de akik itt ülnek körülötte, azokkal totális idegenek, még csak be sem mutatkoztak egymásnak. 

 Az egész tulajdonképpen már ott elromlott, hogy nem tudott velük egyszerre gépre szállni, mert mire Josephine önvezető-taxival a moszkvai Csillagvárosból – a különutas kiképzése utolsó két hetének helyszínét adó űrközpontból – épphogy elérte a különjáratot, addigra a tisztek már rég elhelyezkedve várták az indulást. Így történt, hogy ahelyett, hogy a megérkezésekor bemutatkozott volna, inkább csak kihasználta, hogy senki sem figyel rá, és a gép hátuljába sunnyogott. Hiába szokhatta volna már meg, hogy ebben az űrprogramban neki mindenhova egyedül kell eltalálnia, a moszkvai közlekedés és a repülőtér macerás beléptetési rendszere még rajta is majdnem kifogott.

 Josephine lezárta a kiürült palackot, majd a mellette lévő ülésen összedobált halom – a holotáblája, a táskácskája, a dzsekije és az oximaszkja – tetejére tette.

 A gép belsejét erősödő villódzások és várakozástól feszes beszéd hangjai töltötték meg. Josephine kinézett az alattuk továbbra is szürkéllő felhők tengerére, majd a lábfejétől a feje búbjáig futó könnyűségből tudta, hogy csökkenni kezd a magasságuk. A felhők közelebb úsztak, és néhány másodpercig nem is látszott más kint, csak a vattacukros szürkeség.

 Megérkeztek. 

 Josephine-nek megnyirkosodott a tenyere.

 De miért most ijed meg? Amikor itt áll az egésznek a kapujában? 

 Miért nem akkor, amikor jelentkezett? Vagy amikor kiderült, hogy mégis felvették?

 Münchenben, a kiképzés alatt? Végül is csak hat hónapja volt rá.

 Nem, ő mind a hat hónapot becsülettel végiglelkesedte.

 És aztán a kéthetes moszkvai intenzív felkészítést? Persze, azt is. Minden percét.

 Csak tegnap, amikor már ide készülődött, kezdett el csúfosan és idegenül szorítani a gyomra.

 Jaj, pedig hogy várta ezt az egészet! Mennyire várta! Most meg, amikor az egész valósággá válik, ő teljesen bután halálra rémül.

 A gép megint lejjebb bukott, majd a felhők alatt feltűnt Új-Uglegorszk – az oroszok büszkesége, az alig harminc éve emelt űrközpont-város – és a fölötte rezgő, vörös alkony.

 Az előtte lévő kijelzőn felvillant a figyelmeztetés. Josephine észbe kapva, dobogó szívvel nyomta meg az ülésébe ágyazott gombot, mire a biztonsági öve engedelmesen fonódott a dereka köré.

 Az alattuk elterülő város egyre közelebb úszott, majd ahogy Josephine a körbejáró, okosruhájukon repülési adatokat villogtató légiutas-kísérőkre pillantott, tudatosodott benne, hogy rendbe kéne szednie magát. Önkéntelenül nyúlt a hajához, ami már nem a válláig ért, hanem csak egy kis bob volt. Megigazította színjátszó nanoruhácskáját, a bokáján egy érintéssel a helyükre kattintotta a sportcipője mágnescsatjait, majd felmarkolta a maszkját.

 Felsóhajtott.

 Ő összeszedett, higgadt, felnőtt. Annak kell lennie.

 És lent egyre csak növekedett város.

***

 Forró szél tépett Josephine ruhájába, ahogy a többiekkel együtt kisorjázott a gépből. Alattuk betonszürke kifutópálya, távolabb irányítótorony, néhány terminál, azokon túl pedig rézsárgává fáradó ég. A repülő farából kinyúló futószalag elkezdte kihordani a csomagjaikat – ő ezt bámulta, ezért is történhetett, hogy kis híján orra bukott a lábuk alatt kúszó rámpa illesztésében. Hogy ez mégsem sikerült, egy érte kapó karnak volt köszönhető. Josephine megkapaszkodott benne, majd pirulva pillantott fel a gazdájára.

 – Hoppá – mondta a tányérsapkás, kurtára nyírt hajú, fekete férfi. Az orrot-szájat elfedő oximaszk miatt beletelt egy másodpercbe, amíg Josephine felismerte: Jeffrey Cohen hadnagy volt az, haditengerészeti pilóta, szakmája szerint fizikus. A parancsnoki láncban az ő felettesének a felettese.

 – Köszönöm! – felelte Josephine a saját maszkja mögül, miközben lelépett a kifutópálya forróságot ontó aszfaltjára. Érezte, hogy az UV-spray alatt azonnal izzadni kezd a lábszára. 

 Ahogy a transzferük felé tartva a legénység többi tagja mögé soroltak, a mellette maradó Cohen ismét megszólalt:

 – Te vagy az intenzív kiképzéses gyakornok, ugye? Nem is vettelek észre a gépen.

 Josephine zavartan a maszkjába köhintett, majd megtorpant, hogy kezet nyújtson.

 – Josephine Wyatt. Igen, kicsit késve érkeztem, aztán már nem akartam zavarni a felszállást – felelte, és ahogy kimondta, tudta, mennyire bénán hangzik. Be kellett volna mutatkoznia!

 – Nem zavartál volna – udvariaskodott Cohen, és egy gyors, határozott kézrázás után mindketten továbbindultak.

 – Önökkel még médiaeseményeken sem találkoztam, úgyhogy így furcsa lett volna – felelte Josephine, és nem tudta, tulajdonképpen mit is akart ezzel mondani. Kínjában a széltől kuszálódó haját kezdte babrálni.

 – Elég későn csapódtál hozzánk, úgyhogy ilyenre tényleg nem volt alkalmunk. Valamin spórolni kellett – állapította meg Cohen sajnálkozva, miközben fellépett a buszra. Josephine követte, majd ahogy a transzferük ajtói becsukódtak, a klímától megborzongva egy másodpercre felidézte magában azt a hat hónapot.

 Igen, spórolni kellett valamin, nála pedig a csapatépítési modulon spóroltak. Pontosabban, amíg a többieket jövendőbeli feletteseik képezték ki kínos alaposságú interaktív órákon, őt rohamtempóban próbálta felzárkóztatni az, akinek épp ideje akadt. Nem is teljesen volt igaz tehát, hogy nála csak a csapatépítés maradt ki – mert tulajdonképpen minden kimaradt.

 Bólintott, majd a többiekhez hasonló, gépies mozdulatokkal lecsatolta a maszkját.

 – Nem kell izgulnod, pillanatok alatt megismersz mindenkit! – Cohen leült, és megpaskolta a maga melletti ülést, miközben a csomagjukat szállító kocsi mágneskapcsaival halk pattanás kíséretében felcsatlakozott rájuk. – A tesztek alapján nem lesz gond. Hidd el, a kiképzés után ez már sétagalopp lesz – biztosította a hadnagy mosolyogva, a busz pedig finom rándulással elindult.

 Josephine a barátságos hangvételtől kissé megilletődve huppant le mellé.

 – Nem voltak újságírók – jegyezte meg, csak hogy mondjon valamit.

 – Nem, hál’istennek. Majd holnap – vélte Cohen, majd felvonta a szemöldökét. – Várod már? – A fejével valahova kelet felé bökött.

 Kelet felé – a kilövőállomás felé.

 Kezében a maszkot gyűrve Josephine érezte, hogy tagjai idegenül elzsibbadnak, a szája mégis magától mozdult:

 – Igen.

***

 Josephine fújtatva huppant le a neonlila kanapéra. A hotelszobába parázsszínű fény áradt a padlótól plafonig érő ablakon át, a város sziluettje pedig olyan nagyravágyóan tört az ég felé, hogy rajta kellett felejteni a szemet. Josephine eddig nem is vette észre a kilátást, sőt magát a várost sem: semmire nem emlékezett belőle, pedig a reptérről ide átvágtak rajta. Tulajdonképpen még a szobáját sem nézte meg rendesen – ahogy bejutott az ajtón, csak ledobott mindent, és rohant párazuhanyozni.

 Egy hosszú percig frissen szárazsamponozott haját rázogatva, gondolattalanul bámult a verőfénybe. Nézte az ég egymásba olvadó aranyát és koszos rézvörösét, az apróra izzadt felhőket, a toronyházakból kinövő állványzatokat, emelőkarokat, a távoli falakon villogó holoreklámokat. A hologramcsíkkal rajzolt sávokban elhúzó siklótaxikat, a lusta teherdrónokat, a szabálytalanul az épületek között fel-felvágó légmotorosokat meg légdeszkásokat és a város felett elúszó fényrepülőket. És ahogy Josephine ezt az izgő-mozgó, élőlényszerű képet nézte, egy rövid pillanatra megint otthon volt, London külvárosában, a kis szobácskájában egy lusta vasárnap délután, amikor olyan tétlen és céltalan az ember. 

 Bámészkodásából a klíma zökkentette ki, amely a falon lapulva finom búgással kezdte el visszahűteni a melegedő szobát.

 Josephine ledobta magáról a fürdőlepedőt, belebújt a bőröndje tetejére dobált trikóba és sortba, majd elnyúlt a kanapén. Miközben a hotel kling-klangolásait, pittyenéseit, a kinti motorzúgást és a folyosón visszhangzó soknyelvű szót hallgatta, arra várt, hátha a gyomrát szorító görcs is enyhülni fog.

 Josephine várt és várt – az idegesség azonban nem akart múlni.

 Néhány perc után végül kinyitotta a szemét és a falra szerelt hajlított képernyőjű tévére pillantott.

 – Tévé… televizor… – kezdte, de aztán elakadt. Néhány másodperc múlva végül megtalálta a hiányzó igét is. – Vkljucsi televizor.

 A tévé LED-je ugyanúgy kéken világított, és semmi nem történt.

 – Tévé be – próbálkozott angolul is, de miután erre sem történt semmi, Josephine a mellette levő asztalkán feketéllő irányító-tabletért nyúlt. A tévé képernyője egy pöccintéssel életre kelt, ezzel pedig Josephine egy oroszul vidámkodó virtuális valóság-rendszer reklámjának kellős közepén találta magát. 

 Kattintott – helyes hologram-bemondó híreket olvas glóbul; ami végtére is angol volt, csak nyersebb kiejtéssel és a nem anyanyelviek számára zavaros kifejezések nélkül. 

 Kattintott – a „Szerelem a szfériumban” című kínai szappanopera valamelyik része, amit régebben még ő is nézett. 

 Kattintott – e-sport közvetítés hindiül zümmögő kommentátorral.

 Kattintott – meghatározhatatlan nyelven éneklő cicás gabonakávé-reklám. 

 Kattintott – zenecsatorna a BLAZE egyesült-koreai fiúbanda legújabb klipjével.

 A sokadik váltás után a képernyőn egyszer csak a „Jubilant-küldetés” hatalmas betűi rajzolódtak ki. Josephine meggyorsuló szívveréssel és a szájára kunkorodó apró mosollyal feljebb vette a hangot. 

 Ezek mi vagyunk!

 – A Föld minden igyekezetünk ellenére lassan rogyadozik tizenegymilliárd lakója szükségleteinek súlya alatt – fogott bele glóbosan nyers angolsággal Jack Huang, kínai színész-rapper, aki a küldetés egyik celebarca volt. 

 Szavaira a képernyőn vágóképek kezdtek villódzni – moszkvai dugóban tornyosuló autó-, emeletes busz- és motorsorok; egymásra dobált, hitvány nyomtatott házak Mexikóvárosban; az Észak-Atlanti-Óceánban bokáig álló Szabadság-szobor; a Jangcén egybefüggően hullámzó szemétfolyam; a tengerben álldogáló brightoni kilátó; Ho-Si-Minh sivatagi homokos utcái; apró beporzódrónok a nasarawai cirokföldeken; a fehérre meszesedett Nagy-korallzátony; Sofía, az utolsó disznódelfin elaltatása; préselt szeméttel való útalapozás Bogotában és a nápolyi Királyi Palota előtt maszkban eltotyogó óvodások. 

 – Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiségnek új erőforrásokat, eljárásokat és életteret kell találnia – magyarázta Jack Huang, mire a képernyőn a Mars okkervöröse jelent meg néhány adat kíséretében. – És habár a légnyomás mindössze hetvenöt század százaléka a Földének, a légkört kilencvenhat százalékban szén-dioxid alkotja, magas a kozmikus sugárzás, és a bolygó átlagos felszíni hőmérséklete mínusz hatvanhárom Celsius – ismertette Jack Huang a felsorolás elemeit –, a Mars kolonizációja napjainkra kézzelfogható valósággá, sőt, szükséggé vált. 

 A képernyőn konferenciák vágóképei jelentek meg. Holoöltönyös-kosztümös nők és férfiak fotózkodtak, fogtak kezet és írtak alá mosolyogva; a háttérben államok, uniók, szervezetek és konzorciumok zászlóinak-logóinak tarkabarkasága. 

 – Ezt felismerve döntött úgy kilenc évvel ezelőtt a Nyugat-európai Unió, a Nemzetközi Bankszövetség, a Goliath Inc., a Berg-Tech Csoport, a Kínai Köztársaság, az Orosz Köztársaság és az Egyesült Államok, hogy példátlan összefogással létrehozzák az ismert történelem eddigi legnagyobb pénzalapját, és útnak indítják századunk legnagyszabásúbb vállalkozását: a Jubilant-projektet. 

 A kép pattogó vonószene kíséretében váltott újabb és újabb felvételekre az először csak darabokban a Föld felett úszó, majd képről képre formát kapó űrhajóról. – És így, habár az eredeti tervekhez képest ötvenhárom évvel később, de idén az Alfa-bázis végre százszázalékos készültségűvé válik, lehetővé téve, hogy a történelem során először emberek lakják a Marsot. 

 Josephine felkönyökölve bámulta az unalomig ismert képsorokat, ahogy az idegességéhez néhány futó másodpercre elektromos izgatottság is társult. Hiszen úristen, holnap ki fogják lőni az űrbe, és el fog utazni a Marsra!  

 Oda megy, ahol még soha nem járt. Olyanokkal fog dolgozni, akiket nem ismer.

 Ugye… ugye minden rendben lesz?

 Olyan ismeretlen lesz minden. Olyan félelmetes.

 Letette a fejét a kanapéra, és megint egy kicsit erősebben kezdett szorítani a gyomra.   

 Közben a képernyőn a teljesen felhúzott, emberlakta Mars-bázis látványtervei jelentek meg. Az animált szereplők hol világító-fehér belső terekben nevetgéltek, hol űrruhásan ugráltak a szénsavhóban, hol belső üvegházakban szüreteltek tealevelet. 

 – A bázis szívébe, a központi generátorba Archer-Sadat-energiacella kerül, amely révén a Marson oly' bőséges szén-dioxid elektromos áram formájában hasznosulhat. Ezt pedig nem más fogja célba juttatni – folytatta Jack Huang ismét fellelkesülve –, mint a projekt névadója: a Jubilant. 

 A képernyőn ekkor megjelent a korábbi felvételeken még csak darabjaiban látott, hatalmas, tórusz alakú űrhajó, a közepén egy gömbölyded modullal. A Jubilant betöltötte az egész képet, mögötte az űr sötétje ásított; aztán ahogy lassan fordult a kép, annak sarkába beúszott a hajó mellett eltörpülő Első és Második Nemzetközi Űrállomás, majd végül a Föld koszoskékje is. 

 Ahogy Josephine arra gondolt, hogy holnaptól tizenhárom hónapon át abban az elképesztő, gyönyörű látványban lehet része, egy picit megint jobban érezte magát. 

 – A küldetés többszörös célt szolgál – magyarázta Jack Huang elhalkuló zene kíséretében –, hiszen az energiacella Marsra szállítása mellett az űrhajó legénysége méréseket és kísérleteket fog végezni, hogy továbbfejleszthessük azokat a technológiákat, amelyek lehetővé teszik az űrben az ember számára az életet. – A kép a Jubilant belső nézetére váltott, virtuális sétára indulva a tórusz gyűrűjének fémesfehér folyosóján, amelynek hatalmas ablakaiban az űr és a Föld kontrasztja látszott.

 Ott fogok lakni. Kicsit több mint egy évig az lesz az otthonom. 

  – Szerencsére ezt a ma kozmonautái már jóval barátságosabb környezetben tehetik, hiszen a Jubilant fedélzetén rotációs és mágneses erő által generált gravitáció uralkodik, a kozmikus sugárzástól pedig hidrogenizált bór-nitrid nanocső-pajzs óvja meg a hajó elektromos rendszereit és a benne tartózkodókat. – Jack Huang utolsó szavára a huszonnyolcfős legénységről szóló felvétel indult el. A képen szereplők felsorakozva pózoltak elegáns indigó és bézs egyenruhájukban, fel-felvillanó mosollyal. 

 Josephine nem volt köztük, aminek félig örült, félig bánt. Amikor őt felvették, már minden marketinganyag kész volt, így aztán műsorokba, interjúkra sem hívták el, mint a többieket. 

 Bár, ha belegondolt, talán nem is nagyon lett volna ideje ilyesmire. Tényleg nagyon ki volt centizve a kiképzése. 

 – Végül, de nem utolsósorban pedig – folytatta Jack Huang –, akik nélkül mindez az erőfeszítés mit sem érne: huszonkét elhivatott tudós, a szakmájuk legjobbjai, és hat elhivatott fiatal, nemzedékük legjobbjai. – Jack Huang hangja szenvedélyesebbé, a zene pedig emelkedettebbé vált. – Így lesz az ő sikerük mindannyiunk sikere… és mindannyiunk reménye egy jobb jövőre – hangzott el aztán az utolsó, túlhangsúlyozott mondat is. A zene elhalkult, a kép pedig kimerevítve hirdette a küldetés kezdetének dátumát – az időpontot, amelyet mostanra a bolygó teljes lakossága ismert – 2081. június 11. 9:00 UTC+5.

 Josephine hiába akart nagyon fellelkesülni a reklámon, ahogy az véget ért, ott, a neonlila kanapén megint elhatalmasodott rajta az ijedelem.

 Mi történik, ha szörnyű lesz minden? Szörnyű a kilövés, szörnyű a Jubilant, szörnyűek a tisztek, a gyakornokok, szörnyű az út, szörnyű a Mars?

 Mi van, ha nem bírják majd egymást a többiekkel? Hova megy azon a kétezer-párszáz négyzetméteren? Bármi lesz, neki egy éven keresztül tűrnie kell. Egy évig – „készüljön arra”, mondták, „mert a Deep Space Network még csak a kis adatmennyiséggel működik biztosan, az pedig a Jubilant kommunikációjához kell” – valószínűleg egyáltalán nem fog tudni beszélni a családjával, a barátaival vagy bárkivel a Földről. 

 Bármi történne, nem mehetne haza. 

 Josephine, ahogy ezekre gondolt, érezni vélte a köré záródó falakat, amelyeken túl ott az űr – ahol vákuum van, gyilkos sugárzás és mínusz háromszáz Celsius… és amelytől csak néhány méternyi bór-nitrid és víz választja el. Mi lesz, ha azokkal történik valami? Vagy a létfenntartó rendszerekkel? Amik a legapróbb hibától – egy félreírt kódtól, egy nem tökéletesen érintkező vezetéktől – elromolhatnak? Hogy is mondták neki, először a vákuum tépné szét, vagy kővé fagyna…?

 Josephine kinyitotta a szemét.

 A tévében már egy interjú ment glóbul Hachiróval, a japán fejlesztésű androiddal. Amikor Josephine odapillantott, épp valamin felnevetett, majd zavart játszva megvakarta piszére formált orrát. Ha nem éktelenkedtek volna skalpján meztelenül az áramkörök, egészen össze lehetett volna téveszteni egy valódi emberrel.

 Josephine felült, és jéghideg kezével megpaskolta orcáját.

 Nem rémítheti magát halálra.

 Pittyent az ajtó, Josephine pedig úgy ugrott fel, mintha álomból riadt volna. A bőröndjéből egy pulóvert kirántva a vezérlőpanelhez lépett, amelynek kameraképernyőjén Cohent látta ácsorogni – egy borzalmas, lángpiros és indigószínű hawaii ingben és rövidnadrágban. Josephine-nek kellett néhány másodperc, hogy feldolgozza a látványt, végül egy pöccintéssel ajtót nyitott.

 Még vissza sem csusszant az ajtó a keretbe, amikor Cohen megszólalt:

 – Ó, nem akartalak felébreszteni!

 Josephine a fejét rázva összehúzta magán a pulóvert, hogy kevésbé legyen nyilvánvaló, hogy semmi nincs a trikó alatt.

 – Nem aludtam, épp csak ez volt a bőrönd tetején.

 – Nekem mondod? – vonta fel a szemöldökét Cohen, miközben végigmutatott magán. Josephine halványan elmosolyodott. – Meg akartam kérdezni, lenne-e kedved lenézni a bárba. Néhányan lementünk egy kis utóvacsorára, iszogatásra, ilyesmire. Veled meg koccintanánk egyet. – Cohen várakozó mosollyal elhallgatott, alakját körbefolyta a folyosó pasztellszínű derengése. 

 Josephine tudta magáról, hogy teljesen alkalmatlan most bármilyen társasági érintkezésre, de a lárma és az alkohol figyelemeltereléssel kecsegtette.

 – Azt hiszem, igen – felelte, majd végigpillantott magán –, csak átöltözöm.

 Cohen elégedettnek tűnt.

 – Akkor gyere, ha kész vagy – mondta, majd zsebre vágott kézzel elindult a lift felé. Josephine, mielőtt magára csukta volna az ajtót, még kilépett a folyosóra.

 – Hadnagy! – kiáltotta, mire Cohen megtorpanva visszanézett a válla fölött. – Köszönöm.

 Cohen erre csak elmosolyodott, biccentett, majd továbbindult.

 Mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy figyel rá, hogy beszélget vele, hogy elhívja magukkal.

 Jó, de akkor is, az az ing! Miért van egyáltalán ilyenje?

 Josephine ezen égető kérdéstől kínozva, kis vigyorral visszalépett a szobájába.

  Johannának aznap este nyugtalan volt az álma.
  Eredendően nem is akart volna elaludni, de az egész napos koplalás, szomjúság, na meg a karja egyre erősebb sajgása minden erejét elszívták. A zsiványok még nagyban dajdajoztak a tűz körül, mikor neki már nehezülni kezdett a szemhéja. Egy ideig még küzdött ellene, s ez eleinte nem is volt nehéz, mert minden neszre, zörrenésre ijedten rezzent össze, de aztán elcsigázott agya egyszer csak feladta, ő pedig lázas álomba zuhant.
  Néhány órával később aztán arra eszmélt, hogy egy kezet érez a vállán – valóságos kéz az ő valóságos vállán.
  Erre riadt fel. 
  Kinyitotta a szemét, de a vaksötétben csak egy lassan mozgó, sötét alakot látott maga előtt.
  – Ne ijedj meg – suttogta az alak, majd Johanna érezte, hogy az a szájához tart valamit. Kulacs lehetett – többet nem tudott megállapítani, mert amint megérezte rajta a nedvességet, mohón rátapasztotta ajkát. Érezte, hogy Timar megdönti neki a kulacsot, de alig nyelt két hatalmas, finom kortyot, az eltűnt előle.
  – Lassan! – sziszegte a fiú. – Még az kell nekem, hogy elkezdjé’ itt krahácsolni, azt' felverj mindenkit – mondta, majd visszanyújtotta neki a kulacsot. Johanna igyekezett türtőztetni magát, de torka olyan reflexszerűen szívott-nyelt, hogy csak annyit tehetett, hogy próbál nem megfulladni. Úgy érezte, soha nem kóstolt még ehhez hasonló isteni, édes ízű vizet, bár valószínűleg sokkal inkább csak valami állott pocsolyából merített lötty lehetett.
  Az egész kulacsot kiitta, majd ruhasuhogást hallott, és a másik ismét elé tartott valamit.
  – Kenyér. Kicsit száraz, de… – Timar nem tudta folytatni, mert ő olyan vadul zárta fogait a kenyér köré, hogy még közben az ujjába is sikerült beleharapnia. A fiú, úgy tűnt, nem haragszik érte, mert egy halk nevetés csusszant elő torkából.
  A kenyérdarab nem tartott soká. Johanna néhány másodperc alatt behabzsolta, és amikor elfogyott, szomorúan vette tudomásul, hogy talán csak még éhesebb lett tőle. Fejét oldalra fordítva próbálta megtörölni száját a vállában, de nem volt benne biztos, hogy sikerül neki. Ekkor tudatosult benne, hogy valami birkabőr van rá borítva, ám hogy azt ki és mikor tette rá, arról fogalma sem volt. Álmos agyában mindenesetre valami hálaféle gomolygott elő, mert a bőr nélkül bizony igencsak fázott volna.
  Néhány másodpercig mozdulatlanul hallgattak, majd Johanna hallotta, hogy Timar feláll. Körülöttük a nádsusogáson kívül mást nemigen lehetett hallani. A sovány hold nem adott sok fényt – ha mellette a csillagok nem pislognak szerényen, igazán vaksötét lett volna.
  – Nincs több – közölte Timar halkan a nyilvánvalót.
  – Nagyon köszönöm – bukott ki Johannából rebegő-őszintén, majd érezte, hogy megnedvesedik a szeme. Néhány korty vízzel és pár falat kenyérrel máris kicsit elviselhetőbbnek tetszett ez a nyomorúság. Ezzel már kihúzza reggelig – már ha akkortól csakugyan kaphat inni és enni.
  – Nem kellett vóna haramiákkal feleselni. Balga – morogta vissza Timar, mire ő elpirult a sötétben.
  A fiú még egy pillanatig némán ácsorgott, majd megindult a sziget belseje felé.
  – Várj! – suttogta utána Johanna, és hallotta, hogy a felemás lépés megtorpan. – Kik fognak értem jönni… és mikor?
  Vízszag, susogás, loccsanások. Timar csak néhány másodperc múlva felelt.
  – Ha jó’ tudom, hónap vagy hónapután. Valami gróf.
  – Igen? – nógatta Johanna feszült suttogással.
  – Mást én se tudok.
  Johanna szeme megrebbent, de ezt a másik úgysem láthatta.
  – Köszönöm – sóhajtotta ismét. – Engem Johannának hívnak.
  Timar halk zörgéssel távolodni kezdett.
  – Ezt a kapitánynak kellett vóna mondani reggel – állapította meg gúnyosan, majd eltűnt a sötétben.

***

  Felkelt a nap, a nádas hangjai pedig felerősödtek, Johannát azonban mindez hidegen hagyta. Illetve fogalmazzunk inkább úgy, hogy a sok dolog közül ezek zavarták a legkevésbé. 
  Karjai ekkorra már csak két, tompán sajgó húsdarab voltak a háta mögött, melyekből a fájdalmon kívül semmit nem érzett. Teste többi részét hasonlóan kellemetlen érzetek uralták. Az arca lüktetett, a nyaka merev görcsben állt, a torka kapart, a háta szét akart szakadni, a gyomra helyén pedig tátongó mélység volt. A fenekét egyáltalán nem érezte, ellenben a lábai viszonylag jól voltak. Hát ez volt a lajstrom.
  Hirtelen lépteket hallott, bicegő Timar-lépteket, neki pedig kissé gyorsabban kezdett verni a szíve. Szerette volna kinyitni a szemét, de szemhéja egyelőre túl nehéznek bizonyult.
  A másik letérdelhetett hozzá, legalábbis a halk roppanás erre utalt. Ruhasurrogást hallott, a következő pillanatban pedig érezte, hogy az arcára hűs frissesség borul. Feljebb emelte a fejét, hogy Timar könnyebben át tudja törölni arcát a nedves ruhával. 
  A fiú mozdulatai ügyetlenek voltak, de ő nem is lehetett volna hálásabb értük. Haját kiseperte az arcából, és a válla mögé tette, majd elkezdte megtörölgetni homlokát… orcáit… orrát… száját és állát.
  Hirtelen lépéseket hallott meg maguk mögött, a következő pillanatban pedig a fiú már sehol sem volt. 

  „A fene essen beléd, Jakob!” – szitkozódott magában Timar, miközben összenéztek a zsivánnyal. Csak remélni merte, hogy nem látta meg, de mivel az nem mondott neki semmit, talán így is volt. Timar a tűzrakáshoz ment és leült a köré hurcolt fatörzsek egyikére.
  Elgondolkodva bámult a kezében maradt nedves rongyra, majd hirtelen ötlettel fájós bokájára kötötte. Fát kéne szednie a tűzhöz – vagy később is ráérne vele? Mit akarnak ma a nagybátyjáék csinálni?
  Feltápászkodott és Gustav kunyhója felé vette az irányt. Elmentében még a kiskunyhó felé pillantott, ahol Jakob ólálkodott most, mire nyugtalanság vett rajta erőt. Összevont szemöldökkel lépdelt tovább.
  A legnagyobb kunyhóban Gustav már ébren volt és a reggeli pálinkáját itta. Timar beléptére rákapta a tekintetét.
  – Gustav bácsi, rakjak tüzet? Vagy nem kell? Ma is elmennek?
  – Mit izgágáskodol má’ reggelrő', mi? Ne’ – mondta, majd a maga előtti kis tákolt asztalon levő palackot feléje pöccintette.
  Timar tudta, hogy a bátyja kínálását nem érdemes visszautasítania, így hát beljebb lépett a félhomályba. Felvette a palackot, meghúzta, aztán könnyes szemmel, köhögve csapta vissza.
  Gustav már éppen felröhögött volna, amikor egyszeriben kiabálás ütötte meg a fülüket.
  A lány jajveszékelt.
  Mindketten kisiettek, át a tisztáson, egyenesen a kiskunyhó felé. Már messziről látták, hogy Jakob a fogollyal birkózik.
  – Hozzám ne érj, te féreg! Lelövetlek! Kivégeztetlek! – Johanna kétségbeesett fenyegetőzése csak akkor hallgatott el, amikor Jakob a kapitánya jöttére feltápászkodott róla.
  Timar látta, hogy önkéntelen mozdulattal az oldalához nyúl, mintha fájlalná.
  Gustav alig ért oda, máris felbődült:
  – Te mit csinász, mi?! Ki mondta, hogy hozzányúlhatol?!
  Jakobon látszott, hogy mentegetőzni akar, de a kapitány nem hagyta szóhoz jutni.
  – Takarodj innet, míg jó kedvem van! Ha még egyszer hozzányúsz, levágom a kezed!
  Jakob még mindig csak ácsorgott, mire Gustav fenyegetőn indult meg felé.
  – Nem takarodol?!
  – Nem bántottam! – szögezte le gyorsan a zsivány, miközben hátrált egy lépést. – De valaki vizet adott neki! Vizes a képi!
  Timarnak kihagyott a szíve egy dobbanást.
  Gustav megtorpant és lenézett a lányra. Az kipirult arccal, könnyes szemmel pillantott vissza rá. A kapitány aztán végigtekintett az időközben odagyűlő, három másik emberén, majd visszafordult a fogolyhoz.
  – Kaptál vizet?! 
  Johanna összerezzent.
  – Nem.
  – Hazudik! – vetette közbe Jakob. – A haja is vizes!
  Gustav ismét Johannára meredt.
  – Ki adott vizet?! – Végigmutatott a mögötte állókon. – Melyikük volt, mi?!
  Johanna könnyezve a fejét rázta. Timarban csak most tudatosult, hogy inge izzadtan tapad a hátára.
  Szólnia kell… szólnia kell, különben ez a szerencsétlen fogja megjárni.
  – Gustav bácsi – szólalt meg kiszáradt torokkal. – Én voltam, de csak megtörültem a kép-
  Gustav hozzáugrott, és olyan pofont kevert le neki, hogy hátratántorodott tőle. Leszegett fejjel állt meg, kezét az sajgó arcára tapasztva. Alig hallott valamit, úgy csengett a füle.
  – Megmondtam bármelyiknek is, hogy hozzányúlhat?! – bömbölte a kapitány, Timar pedig tudta, hogy neki szól a kérdés. 
  – Nem.
  – Akkor mi a kénköves istennyiláér’ csinátad?! Mi?!
  Timar nem tudta megmondani. Csak állt némán és felkészült az újabb pofonra. Gustav egy pillanatig nézte őt, majd ellépett tőle.
  – A lyányhoz senki nem szól, senki nem nyúl! Azt' most kotródjatok! – intett a lézengőknek, majd a mozdulatlanul álló Timarra nézett. – Te is, te hülye.

***

  Egy órával később Timar a bátyja lovát szerszámozta. Az időközben feltámadt szél kíméletlenül táncoltatta a nádast, fent az égen pedig szürke hasú felhőket hajtott nyugat felé. 
  Mögötte megzörrent a fű, mire ő behúzta a nyakát. Gustav lépett mellé csizmásan-kalaposan.
  – Kész van? – vakkantott rá.
  – Mindjár’, Gustav bácsi. Má’ csak meghúzom a nyeregszíjat – magyarázta, és néhány mozdulat után csakugyan el is lépett az állattól. A ló útra készen állt, Timar pedig dolga végeztével lesütött tekintettel indult volna vissza, a bátyja azonban utánaszólt.
  – Te, jer már ide, te – morogta a képéhez nyúlva. Timar hagyta, hogy amaz durva mozdulattal maga felé fordítsa, és megnézze az egy órával azelőtti pofon helyét. – No – hagyta helyben Gustav még kissé pirosló képét, és egy legyintéssel elbocsátotta magától. – Minek csinátad ezt? Mit cselédkedel ennek a lyánynak?
  Timar vállat vont.
  – Tetszik? – kérdezte a bátyja vigyorogva.
  Timar nemet intett.
  – Akkor meg? Sajnálod?
  Timar zavartan megvakarta az orrát.
  – Olyan nyomorúságosan nézett ki. Csak megtörültem a képit. Még rajta vót a szolgálója vére.
  Gustav egy pillanatig nézte őt, majd a lovához lépett és felszállt rá.
  – Tudod-e, mér’ vót ez a lyány a postakocsin?
  Timar meglepetten nézett fel.
  – Nem.
  – Freienwilbe ment, a palotába, hogy megházasodjon Darbiai Udóval.
  – Darbia királyával?!
  – Azzal. – Gustav lehajolt a kengyelhez és rántott néhányat a szíjon. – De a mi királyunknak nincsen fia, úgyhogy mit gondósz, ki lesz a király, ha ez meghó'?
  – Darbiai Udo.
  – Az. Habár mán jegyben jártak ezek egy pár éve, mos’ viszont ez a kutya egyik naprul a másikra kitanáta, hogy esküdni kell. Azt’ azér’ nem mindegy, hogy tíz év múva, vagy holnaptó’ lesz-e új királyunk, úgy-e?
  Timar engedelmesen a fejét rázta, mire a bátyja szinte elégedetten tolta feljebb tarkóján a kalapot.
  – Annak a nyomorútt külfődinek semmi se elég, mer’ a király mán így is odaadta néki a nyugati bányavárosokat. – Gustav köpött egyet. – Érted? Nem egy itthoni nemesnek adja a lyányát, hanem inkább annak a büdös külfődinek.
  Timar egy pillanatig maga elé meredt, majd visszanézett a nagybátyjára.
  Hát ezért kellett elrabolni Johannát.
  – Úgyhogy te csak ne sajnálj ezen a lyányon semmit. Ma vagy hónap elviszik valami nemeshe', azt' ugyanolyan jó élete leszen, mint eddig vót. Megértetted, ecsém?
  Timar szeme megrebbent, miközben bólintott. Gustav soha nem hívta így.
  A kapitány szinte kedélyesen nézett rá.
  – No, jóvan akkor. Egy óra múlva gyövök – mondta, megfordította a lovát, és azzal elvágtatott.

  – No. – Ezt mondta a kakastollas kalapos kapitány hangja valahol Johanna háta mögött.
  Meglóduló szívvel hallgatta először a neszezést, a mozgolódást, majd az egyre közeledő lépteket. Érezte, hogy veríték ütközik ki homlokán, de megkeményítette magát. Gyilkos tekintettel meredt az elé lépő zsiványkapitányra, akit követett az ocsmányképű, aki kirángatta a postakocsiból, meg még vagy hat másik haramia. Ott volt a sánta fiú is, bár ő távolabbról, a kunyhónak támaszkodva figyelt. Körbeállták, mint valami vásári majmot.
  – No – mondta újra Gustav kaján-nyájasan –, hogy hínak?
  Johanna csaknem felnevetett kínjában. Ezek a földtúró parasztok, ezek a lószagú rablógyilkosok még annyit sem tudnak, hogy hívják a király lányát? Azt sem tudják, kit raboltak el?
  Hallgatása nem tetszett Gustavnak.
  – Süket vagy?! – bődült rá, és tett felé egy fenyegető lépést. Mögötte a zsiványai elégedetten vigyorogva nézték a jelenetet.
  Johannában egy pillanatra felötlött, hogy letagadja magát. Ki tudja, talán ha azt hiszik, csak egy senki, nem bántják.
  Vagy… éppenséggel iszonyatos dühbe gurulnak, amiért nem az, akinek hitték és – éppen azért, mert csak egy senki – azt hiszik majd, büntetlenül kitölthetik rajta a haragjukat.
  De a király lányát csak nem merik majd bántani. A király lánya fontos, a király lányát kerestetni fogják, a király lányához egy ujjal sem érhet senki…
  Ugye?
  Így kellett lennie. Mindenképp így kellett lennie.
  Nem fogja letagadni magát.
  Johanna hirtelen horgadt haraggal, keményen nézett a kapitány szemébe.
  – Úgy hívnak, hogy „Mind Lógni Fogtok”.
  A körben állókon erre derültség futott végig, még Gustav szigorú arca is gúnyos mosolyba futott a sűrű bajusz mögött. Egészen közel lépett hozzá, és csizmája orrával némi port rúgott az arcába. Johanna elrántotta volna a fejét, de az halkan koppanva ütközött a háta mögötti gerendának.
  Néhányan felvihogtak.
  – Viseld jól magadot, mer’ kutya dógod lesz, amég itt vagy.
  Johanna értetlen arccal bámult rá.
  – Megkapjuk érted a fizetséget, azt’ vihet, ahova akar a gróf úr. De addig itt maradol – köpte a kapitány, majd hátrébb lépett. – Megkérdem megént: hogy hínak?
  Johanna kinyitotta a száját.
  Becsukta, újra kinyitotta, és hirtelen indulattal tört ki belőle:
  – Mind megdögöltök, az utolsó szálig! Apám lelövet majd, mint a kutyákat, és elkapartat az út szélén! – Tovább nem tudta folytatni, mert Gustav egyetlen mozdulattal lehajolt hozzá, és tenyere satujába fogta az állkapcsát. Ő kétségbeesetten próbálta elrántani a fejét, a kapitány azonban kérlelhetetlen erővel nyomta őt a gerendához, ráadásul már nem csak az állát, de a torkát is szorongatta. Johanna tüdeje kétségbeesetten kapott volna levegőért, de semmi másra nem volt képes, mint görcsösen vonaglani a nála nagyobb erő alatt.
  Egy pillanatig csakugyan azt hitte, ott fog elpusztulni a gerendához kötözve, torkán a zsiványkapitány kezével, amikor az végre eleresztette. Gustav egy darabig közönyösen nézte, majd megszólalt:
  – Ma se enni, se inni nem kapol. Aztán meglátjuk, hónapig megtanúsz-e rendesen beszéni. – Ezzel sarkon fordult és elment jobbra, a legnagyobb kalyiba felé.
  Az előadásnak hivatalosan is vége volt, a zsiványoknak azonban még nem akaródzott elmenni.
  – No, hercegkisasszonka, apád tán nem tanított meg, hogy kell szépen beszéni?
  – Kapol tűllem egy darab kenyeret, adj egy csókot érte!
  – Gyere, ülj ide Lutz bácsi ölébe! – ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzottak el, de ő akkor már nem is hallotta őket. Leszegte a fejét, hagyva, hogy kibomlott fonata teljesen az arcába hulljon, míg szeméből megállíthatatlanul kezdtek peregni a könnyek. Már csak azért küzdött, hogy mellkasát ne kezdje el rázni a zokogás – úgy képzelte, talán úgy még megőrizhet valamit nem létező méltóságából.
  Még soha nem érezte magát ennyire megalázva, de úgy sejtette, ennél csak rosszabb lesz. Azt tettek vele, amit akartak. Teljesen ki volt szolgáltatva nekik.
  És… mit mondott az az utálatos ember? Valaki megbízta őket, hogy rabolják el? És amint megkapják a pénzt, átadják annak a… grófnak. Valami grófnak.
  Ő nem ért ebből az egészből semmit. Ő még csak tizennégy éves, és mindjárt kiszakad a karja. Csak haza akar menni, messze ezektől a kegyetlen emberektől. Csak el akarja siratni a halottját, meg akar mosdani… és enni is akar. Jaj, de sokat tudna most enni, nagyon-nagyon sokat! Talán még soha nem érezte magát annyira éhesnek, mint most. De pimaszkodott a kapitánnyal, ezért holnapig nem kap enni.
  Így búsongott magában vakon és süketen, majd némi idő után észrevette, hogy csend van körülötte. A haramiák elkotródtak – bár hogy mikor, azt nem tudta volna megmondani –, ő pedig végre átadhatta magát a mellkasszaggató zokogásnak.

  Ahogy a nap felkapaszkodott az égre, körülötte a zsiványtanya is elcsendesedett. Fogalma sem volt, hogy hova tűntek vagy mit csinálnak, csak reménykedett benne, hogy őt minél tovább békén hagyják.
  Hátát a gerendának vetette, és amennyire a karja engedte, lecsúszott. Borzasztóan fáradtnak érezte magát, mintha csak egész nap dolgozott volna – pedig nem is olyan rég ébredt fel, ráadásul végig csak itt ült, ennél a gerendánál.
  Mindegy, itt úgysem kell azért aggódnia, hogy ki fogja megszólni, amiért még délelőtt is alszik.
  Lehunyta a szemét.
  Legalább addig sem fogja érezni a gyászát… a karját… az éhségét.
  Semmit.

***

  Délután négy körül járhatott, amikor Timar szemét dörzsölve kilépett a nádkunyhóból, ami ezekben a napokban fekhelyéül szolgált.
  Amikor reggel Jakobbal visszatértek a berekbe, ő már szédelgett az álmosságtól, ám mégsem rögtön aludni ment. Előtte mindenáron meg akarta nézni még magának a hercegnőt, de a nagybátyja csak egy poros szoknyájú, kócos, ájult lányt mutatott neki a kisház elé kikötve. Timar kicsit átverve érezte magát. Gyönyörű, aranyló ruhás hölgyet várt volna, de ez csak egy maszatos arcú gyereklány volt, ő pedig kaján elégtétellel állapította meg, hogy semmi királyit nem lát benne.
  Azért sajnálta, hogy nem találta ébren. Kíváncsi volt a szemére, a beszédére, de az csak mozdulatlanul feküdt, ezért úgy döntött, harap valamit az épp akkor reggelizőkkel, majd lefekszik.
  A hercegnő azonban magához tért. Először még volt olyan bolond, hogy visszafeleseljen a nagybátyjának, de aztán kicsit meg lett szorongatva a torka. Timar kissé szánta is érte, de hát okosabb is lehetett volna, hogy ne szájaljon a haramiafélékkel, azok aztán nem fognak vele kedveskedni. Ha már egyszer hercegnő az ember, ennyit igazán tudhatna magától is.
  Timar kilépett a délutáni nap fényében fürdőző tisztásra, majd körbenézett. A kunyhók mind üresek voltak, egyedül az egyikben aludtak. Lutz volt ott, aki iszákos is meg tohonya is volt, de legalább lopni tudott. Rajta meg Timaron kívül csak a fogoly volt a szigeten. Megszokta már, hogy a bátyja meg az emberei sokfelé jártak-keltek, és hogy ezek részleteit nem feltétlenül kötötték az ő orrára, de nemigen bánta ezt, anélkül is tudta a dolgát.
  Maradt ott két kis ló kikötve a rekettyésben. Azoknak vizet tett az itatójába, meg szórt elébük némi búzát egy zsákból, amit még isten tudja melyikük s honnan lopott. Aztán a tűzrakó helyhez ment, és összeszedte az egymás mellé hányt tányérokat. A vízhez akart lépni, hogy ellögybölje őket, de aztán úgy döntött, felsétál velük a leányhoz. Az se volt messze a víztől, és így még egy pillantást is vethet rá.
  Timar látta a háta rezzenésén, hogy meghallotta a közeledtét. Ahogy elé ért, sem láthatta az arcát, mert leszegett fejjel görnyedezett. Már kezdte azt hinni, hogy alszik, de amikor leült a partra, hogy a víz alá merítse az óntányérokat, a lány felnézett rá. Az első szembeötlő rajta a tekintete volt: nyoma sem volt benne a reggeli dacnak, sokkal inkább sugárzott belőle törődöttség és fájdalom. Timar csak most, hogy jobban megnézte, vette észre, hogy a bal orcája duzzadtan vöröslik, homlokát pedig még mindig odaszáradt vércseppek pettyezik.
  Timar visszafordította tekintetét a tányérokra. Csakugyan nagyon nyomorultul néz ki ez a leány.
  Önérzete lázadozott az ellen, hogy egy tejben-vajban fürösztött, soha semmiben nem szűkölködő, pöffeszkedő hercegnő iránt tanúsítson együttérzést, de egy egészen kicsit mégis muszáj volt megsajnálnia.
  Látta, hogy a másik a kezét nézi, ahogy az edénnyel pocsol. Így telt el néhány másodperc, aztán a fogoly hatalmasat nyelt.
  Eh, hát hiszen ez még egész nap itt volt étlen-szomjan! – jutott eszébe önkéntelen horkantással, mire ismét a lányra nézett. Az rosszul leplezett sóvárgással bámulta a tányérokból szökő-futó vizet.
  Timarnak egyszeriben nevethetnékje támadt. Na tessék, itt a király lánya, a fenséges hercegnő! Már az iszapos mocsárvizet is örömest meginná.
  Már azon volt, hogy csakugyan felröhög, de aztán eszébe jutott az, amikor tizenegy esztendős korában ő elárvult, és a nagybátyja magához vette. Talán egy hete lehetett nála, amikor Gustav iszonyatosan elverte, mert eltörte a bicskája nyelét. Elszökött tőle, majd két álló napig bujdokolt az erdőben, és azalatt bizony ő még ennél nyomorúságosabb pocsolyákból is lefetyelni kényszerült.
  Hirtelen keserű lett a szája íze. Nem akart már nevetni.
  Lerázta a tányérokat, felállt, majd egyenesen a lányra nézett.
  – Ha nem dölyfösködté’ vóna a kapitánnyal, mos’ kaphatná’ vizet – mondta, és látta, hogy a másik szemhéja megrebben. Talán azon illetődött meg, hogy megszólította? A lány egy pillanatra lesütötte a tekintetét – mintha csak beismerte volna bűnét –, majd ismét felpillantott, és áthatón nézett rá. „Tudom, hogy rossz voltam, de akkor sem ezt érdemlem” – mintha csak ezt mondta volna.
  Timar egy egészen kicsit zavarba jött a könyörgő szemektől, így hát inkább  tekintetét maga elé szegezve visszaindult a tisztásra, közben pedig próbálta elnyomni magában fel-feltörni akaró lelkiismeret-furdalását.

  Miután elvégzett minden tennivalót, amit csak talált, elhatározta, hogy horgászni fog. Persze nem kellett itt semmiféle komoly sportűzésre gondolni: volt egy hajlított tűje, azt rákötözte egy zsinegre, tűzött rá néhány darab legyet, majd bedobta a vízbe. Ez volt az ő horgászása.
  Látta, hogy a lány a zsúpfedél alatt a fejét tekergeti és felé pillantgat, de nem akart odamenni. Olyan nagyon szerencsétlenül tudott nézni azzal a barna szemével, hogy belesajdult az ember szíve.
  A vízben úszkáló zsinegre pillantott. A halak nem haraptak.
  Elnézett a sás felett, ahol az ég lassan pirossá kezdett fesleni. Gyönge szél fújdogált és békakuruttyolást, madárcsittegést vitt feléje. 
  Timar hirtelen úgy érezte, iszonyú erővel kezdi el őt húzni maga felé a föld, ő pedig nem ellenkezett. Kisujja köré hurkolta a zsineget, majd elnyúlt a fűben.
  Az ég színéről eszébe jutott, amit még reggel meséltek neki a többiek a postakocsi-rablásról. A hercegnővel összesen két kísérő volt: egy katona meg valami cselédnő. A katonatiszt kardján kívül nem volt náluk fegyver, de a nagybátyja nem akart meglepetéseket, és nagy garral indult ellenük.
  Az elbeszéltek egy véres mészárlás képét festették le. A hintó utasainak arra sem lehetett ideje, hogy felfogják, mi történik. A nagybátyjáék elállták a delizsánsz útját, majd először a kocsist, aztán a katonát, végül az asszonyt is lelőtték. Megfogták a lányt, kifosztották a kocsit, és azzal hazajöttek.
  Egerészölyv vitorlázott el a nádas felett, nyomában pedig elhallgattak a lápi madarak.
  Ő még soha nem látott gyilkosságot. Bár már évek óta a bátyja mellett volt, eddig még csak kisebb tolvajlásokba, csalásokba, rablásokba vonták bele. Ölni sosem vitték – csúfolták, hogy gyerek még hozzá. Valószínűleg így lehetett, mert Timar ölni nemigen vágyott, és részéről az egész csak annyiból volt éppen baj, hogy gúnyolták miatta. Bár ha jobban belegondolt, rajta mindenért csúfolódtak, úgyhogy talán nem is számított.
  Hát így volt – őt, aki már tizenöt éves, ráadásul fiú, nem viszik vért ontani. Ennek a finom kislánynak meg a szeme láttára lövik le két szolgálóját.
  Timar ennél tovább nem juthatott a gondolatban, mert ekkor meghallotta a közelgő patadobogást.
  A nagybátyjáék hazaérkeztek.

***

  Egy óra múlva már vígan pattogott a tűz, felette pedig sokat ígérő sercegéssel főtt a tarhonya egy kondérban. A bátyjáék bort is hoztak két nagy butykossal, melyből az egyiknek máris ki lett tekerve a nyaka.
  A zsiványoknak kezdett jó kedve lenni, néhányuk pedig a fogoly köré gyűlt, hogy ezt vele is megossza. Timar újra és újra ott találta sertepertélni magát körülöttük. Néha lopva rápillantott a lányra, hogy nem gyötrik-e túlságosan, de az csak gőgös arccal méregette a félrészeg bagázst.
  Beesteledett, mire megvacsoráztak. Timar háromszor is szedett magának, villámgyorsan behabzsolta, és amikor már csak néhány falat volt a tányérja alján, megállt. Egy másodpercig a tűzbe bámult, majd kanalával ellapogatta az edénye alján az ételt. Látványos mozdulattal megtörölte a száját, felállt, és megindult a kiskunyhó felé. Ahogy a közelébe ért, meglassította lépteit. A tűz fénye ide már alig ért el, de annyit ki tudott venni, hogy a lány felé fordítja a fejét. Gyorsabban kezdett verni a szíve, ahogy arra gondolt, hogy ha elég fürgén oda tudna térdelni a gerenda mellé és másodpercek alatt belekanalazná az ételt a szájába, talán nem is venné észre senki.
  Mögötte megzörrent a fű, lábai pedig önkéntelenül indultak meg a vízhez. A köpcös Lars tartott feléjük, pontosabban a kisház oldala felé. Cuppantott egyet a fogolynak, majd beállt a nádkalyiba mellé és vizelni kezdett.
  Timar közben nyakát behúzva mosogatta a tányérját a vízben. Remélte, Lars elég részeg már ahhoz, hogy ne vegye észre.
  A tűz körül levők dalolni kezdtek. Lars is belefogott kappanhangján – mely józanul sem hangzott tisztábban –, hogy „heeej te barna lány, mikor hozzád jártam”. Megkötötte a nadrágját a derekán, és már elindult volna visszafelé, amikor egyszeriben megtorpant.
  – Állj! Ki vagy? – kiáltotta a víznek.
  Timar kelletlenül kiegyenesedett.
  – Csak én, Lars bácsi. Az edényt mosom.
  – Hogy rútujjá meg, Timar! Én meg azt hittem mán, valaki jár itt. Legközelébb valaki lelő.
  Timar nem mondott semmit, csak visszaguggolt a víz mellé, hátha a másik annyiban hagyja, Lars azonban közelebb lépett, és bizalmas vihogással azt mondta:
  – Fain kis némber, mi?
  – Hát, én a magam résziről láttam már szebbet is – felelte Timar lefitymáló hangon, a vállát rángatva.
  – Jaj, mire teszed magadot? – Lars egy ingatag lépéssel közelebb jött. – Te se itt pancsolnál azzal, te kutya! Mit akarsz, mi?
  – Semmit, Lars bácsi, megyek már – morogta Timar elégedetlenül. Úgy tápászkodott fel a partról, mintha legalábbis az akasztására menne, majd jajgatva, látványos bicegéssel mászott fel a kis emelkedőn. 
  Olyan kelletlen vánszorgott, hogy Lars végül megunta a várakozást, és visszaindult a tűz felé. Ezen Timar kicsit megnyugodott. Már a víztől feljövet látta, hogy a lány őt nézi, most pedig ő is rápillantott. Meglassította lépteit, és valami olyasfélét készült mondani, hogy „akartam hozni enni, de a vízbe kellett hajítanom”, mielőtt azonban még kinyithatta volna a száját, a másik rekedten megszólalt:
  – Timar.
  Honnan tudja ez a nevét? Larstól hallotta az előbb? 
  – Timar – mondta ismét a hercegnő olyanformán, mintha csak a fülét szoktatná az új névhez –, adj nekem egy kis vizet! Kérlek, szomjan veszek! – rimánkodott halkan, mire ő lehajolt a háta mögé, és a köteleit kezdte rángatni.
  Hallgatására a lány is ijedten elcsendesedett. Timar arra gondol, hogy már biztos bánja, amiért kérlelte, amiért szólt neki. Talán azt is hiszi, hogy amikor délután idejött hozzá, aztán az előbb, amikor hozta neki a tányért, azt is biztosan csak félreértette. Hogy csak ürügy volt, hogy idejöhessen hozzá a sötétbe. Az járhat a fejében, hogy nem szabadott volna elhinnie, hogy ő megszánja majd. Hogy szólni fog a kapitányának, őt meg megpofozzák, vagy… Isten tudja, mit csinálnak vele…
  Timar nem tartotta magát különösen jóravaló fiúnak, de ahogy belegondolt abba, mit hihet róla ez a lány, valami különös dac ébredt benne.
  Közelebb hajolt a gerendához, és fojtott hangon megszólalt:
  – Bírd ki éjjelig.

  Az éj lassan leszállt a Zaach-i puszta felett. A hold és a csillagok egyre fényesedtek az égen, bár nyugatra még az alkony mélyvöröse látszott. A két város, Hohenhard és Alzaach között elterülő pusztaságon egyetlen tanya fehérlett magában, a Batir gazdáé. Batir híres volt lovairól, melyek mind fényes szőrű, izmos, szilaj állatok voltak.
  A környék zsiványainak éppen ezért fájt rájuk a foga – és hogy, hogy nem, a tizenöt éves Timar is pontosan ilyen zsivány volt.
  Alatta pej lovacskája megrázta a fejét, mire ő szórakozottan megpaskolta annak nyakát. Lassan egész teste kezdett érzéketlenné gémberedni az egész napos, mozdulatlan rejtőzve figyeléstől, de tudta, hogy a várakozás hamarosan véget ér.
  A tanyától vagy száz méterre, egy cserjés-bokros részen bújtak meg egy másik zsivánnyal, akit a nagybátyja adott mellé. Jakobnak hívták, és olyan gőgös volt, mintha legalábbis úrnak képzelte volna magát. Timar ennek megfelelően gyűlölte is Jakobot, de primo: a nagybátyjának nem mert volna ellentmondani, és szekundo: Jakob csakugyan értett a lókötéshez. Kihasználva, hogy ő a rangidős, meg is hagyta Timarnak, hogy figyelje a házat, ő pedig addig a legnagyobb nyugalommal pipázott, aludt, aztán megint pipázott. 
  Lova ezalatt csendben ácsorgott mellettük, néha-néha egy kis füvet tépve magának. Jakob és Timar jószágai tudták, hogy viseljék magukat – jó betyárlovak lévén hozzá voltak szokva a hosszú órákon át tartó, szoborszerű várakozáshoz.
  Timar mélázva nézte a lassan kigyúló csillagokat. Eredetileg sokkal többen vállalkoztak volna Batir lovainak elkötésére, de tegnap a nagybátyjához valami futárféle érkezett, és állítólag megbízást hozott. A bátyja aztán bezárkózott ezzel a küldönccel az ilyenkor használatos kis kunyhóba. Félórányi beszéd után előléptek, majd a bátyja bejelentette, hogy a mára tervezett lókötést Jakob és Timar fogja végezni, ő a többiekkel pedig „hercegkisasszonyt megy rabolni”.
  Timar akkor azt hitte, rosszul hall.
  Hercegkisasszonyt megy rabolni!
  Vele nemigen osztottak meg részleteket, de annyit azért tudott, hogy a heti delizsánszon fognak rajtaütni a Heilborgból Klerleuw felé vezető úton, még Hohenhard előtt. A többiektől úgy hallotta, késő délután akarják megejteni a dolgot, akkorra ért volna ugyanis a kocsi a hohenhardi határba. Mostanra talán már vissza is tértek a tanyájukul szolgáló, nádastól körülölelt kis szigetre. Talán már ott is van náluk egy igazi hercegnő! A király lánya!
  Timar itt elgondolkodott rajta, hogy ha valaki hercegkisasszony, ugyan miért utazik közönséges, rongyos postakocsikon, de nemigen talált rá választ. Ha ő lenne a király és leánya volna, az legalábbis aranyos hintón utazna, díszkísérettel. Puskás, kakastollas huszárok vigyáznák a léptét.
  A tanyáról lónyerítést sodort feléjük a szél, ez a hang pedig visszarántotta a valóságba.
  Jakob megint pipára gyújtott. Nagyot szítt belőle, majd a füstöt a sűrű fűbe fújva felmordult rá:
  – Feküsznek má'?
  – Odabe’ a felesége az előbb meggyújtotta az olajlámpát. A gazda még az istállóba’ van.
  – Dógozik?
  – Az. Szénát hord.
  – A fene a pofáját –  vicsorított Jakob –, hogy bírja ez még ilyenkor is? Engem mán rég a devla vitt vóna el ennyi munkátul – morogta szemébe húzva a süvegét, majd szájában pipával végignyúlt a fűben. – Akkor mink meg aludjunk egyet. Szállj le te is arrul a fene lórul, mer' elmacskásodsz, azt' a bátyád meg letöri a derekam, hogy nem vigyázok rád – dünnyögte Timarnak csúfondárosan, aki jobbnak látta megszívlelni a tanácsot. Tudta – és valahol a feje tetején egy púp emlékeztette is rá –, milyen könnyű is kihozni Jakobot a sodrából. Jobb lábát átlendítette a ló háta fölött, a ballal pedig már a földre akart lépni, csakhogy a kengyel és a föld közti táv alatt félúton az valahol eltűnt a semmiben. Timar alól kicsuklott a teljesen érzéketlenné vált végtag, ő pedig fenékre ült.
  Jakob felröhögött.
  A fiú érezte, hogy égni kezd az arca, miközben zsibongó lábát nyomogatta, hogy visszatérjen belé az élet. Mellette a lova kapált egyet a mellső patájával – mintha az is csak rajta nevetett volna.

***

  – Jakob bácsi – szólalt meg Timar fojtott hangon négy óra múlva. Öreg este volt már, tán éjfél is elmúlt, a ház pedig rég aludt. Timar tudta, hogy hamarosan indulnak. – Jakob bácsi, mi legyen a kutyával?
  Bizony, a kutya. A gazda az est beálltával, dolga végeztével már épp a házba indult volna, de előtte még hozzálépett az udvaron egy nagy, sötét halomhoz – Timar legalábbis ennyit látott belőle egészen addig a kerítésen túlról.
  Egy pillanattal később aztán a halom olyat vakkantott örömében, hogy Timarnak száz méterrel odébb is beleremegett a gyomra. Gazdája mondott neki valamit, aztán lánccsörgés hallatszott. Az állat megrázta magát, felállt, és immár teljes, másfél méteres valójában ügetett körbe a kerítés mentén. Timarnak kellett egy pillanat, míg legyűri ijedelmét és értesíti Jakobot az új körülményről.
  Soha olyan behemót kutyát még nem látott.  Akkora lehetett, mint egy borjú, nem is, inkább mint egy tinó. Felötlött benne, hogy az efféle dögöket nevezhetik egyes vidékeken az emberek nemes egyszerűséggel csak „medveölőnek”, ezen név pedig – vállalkozásukra való tekintettel – nem sok jóval kecsegtetett.
  Jakob, aki immár a nyeregben ült, dohogva húzta meg a kengyelszíját.
  – Tudja a fene. Honnan tudtam vóna, hogy ez a büdös Batir ilyen dögöket tart? – Kiegyenesedett ültében, majd Timar felé fordult. Amaz nem is látott Jakobból semmit, csak szemének villanását a csillagfényben.
  – Van egy darab szalonnabőrünk még ebédrő’ – morogta –, azzal elcsalod az istállótul.
  Timar azt hitte, rosszul hall.
  – Én?! – saját hangját szánalmasan vékonynak hallotta. Iszonyatos rémület lett rajta úrrá, ennek folyományaképp pedig egy másodperc alatt kiverte a hideg veríték.
  – Te, igen, te! Ne nyüszítsé’, hanem fogd a tarisznyát, azt' takarodj a kerítéshe'! – reccsentett rá Jakob ingerülten, ő pedig halványan érzékelte, hogy felé rúg egyet, de túl messze volt ahhoz, hogy el is találja.
  – Jakob bácsi – nyöszörögte Timar esdeklő hangon. – Jakob bácsi, nekem csak egy késem van… Ha egy pisztolyom volna…
  – Ha lőni kell, akkor mán megette a fene! Nem ugathat, érted?! Csöndbe' kell lenni! – sziszegte a zsivány gyilkos hangon, majd Timar hallotta, hogy rácsap az ő lova farára. – No, kotródj oda!
  A kis pej meglódult alatta, közben pedig érezte Jakob tarisznyáját a hátának ütődni. Gyorsan hátranyúlt érte, mielőtt még leeshetett volna – ettől a rohadt Jakobtól még amiatt is kapna –, és a nyakába akasztotta. A lovat közben óvatosan a tanya nyugati vége felé, az istállóval ellentétes oldalra irányította lábával. 
  Timar nem volt rá büszke, de rettenetesen megijedt. Hiszen ő még csak tizenöt éves volt, ráadásul egyedül még sosem kötött lovat, és… jó Isten, mekkora volt az a tetves kutya! Le fogja tépni a karját! Letépi a karját, aztán ugatni kezd, a gazda kijön, őt pedig minden további nélkül lepuffantja. Közben pedig Jakob röhögve meglép a lovakkal. 
  Timar borzasztóan sajnálta magát, ezzel azonban sajnos nemigen ment sokra.
  A hold gyér fényében látta Jakobot elvágtatni az istálló felé, ő pedig tudta, hogy cselekednie kell, méghozzá mielőtt még a másik elkezdene az istállóajtóval babrálni.
  Hallotta, hogy a kutya a kerítés túloldalán idegesen poroszkál. Már érezte őt.
  Fenyegető morgás.
  – No, Bogár – fuvolázta Timar, miközben leugrott a lóról, hogy az utolsó pár métert gyalog tegye meg. – Nyughass – morogta elmélyítve a hangját, hátha úgy jobban hasonlítana a gazdáéhoz. Izzadt, remegő kézzel túrt a tarisznyába, ahol szinte rögtön beleakadt a szalonnabőrbe.
  A kutya halkan felvakkantott.
  Timar emlékeztette magát, hogy ő tulajdonképpen nem is fél, és megdörgölte kezét a szalonnával. 
  – Te büdös dög, nyughass mán – búgta tovább, miközben kezével a kerítéshez közelített. – Hoztam neked szalonnát, látod, te – megérezte bőrén a kutya forró leheletét, mire meglóduló szívvel rántotta vissza kezét. Az istálló felől lónyihogást vitt feléje a szél.
  Timar látta a csillagfényben, ahogy a kutya busa feje arra fordul, teste pedig megfeszül a figyelemtől.
  – Ide nézzél, Bogár – nyájaskodott rosszul leplezett kétségbeeséssel, miközben átdugta a kerítés lécei közt a szalonnabőrt. Visszahúzta, majd megint átdugta, hátha visszaszerzi vele a jószág érdeklődését.
  Látta, hogy az visszafordul felé, a következő pillanatban pedig a szalonnabőrt rángatni kezdte a kerítés túlsó fele. Timar zsíros ujjaival még kétségbeesetten szorította volna, de a következő pillanatban a szalonnabőr már sehol nem volt.
  Timarnak egy percen belül sokadszorra újfent kiverte a hideg veríték. Jakobnak még biztos kelleni fog néhány perc. Mi az Istent fog ezzel a kutyával csinálni addig?
  Közben az úgynevezett „Bogár” kettő harapással elnyelte a bőrt, és további falatok reményében kezdett szimatolni feléje.
  „Mozogj már, Jakob!” – rimánkodott magában a fiú, miközben óvatosan átdugta a kisujját a lécek között.
  Egy pillanatig csak a fogak marását várta, de aztán megérezte a kutya nedves orrát – majd a nyelvét.
  Timar tulajdonképpen már azt sem tudta, mit csinál.
  Reszkető kézfejét teljesen áttette a kerítésen, majd egy barátkozó kéznyalás után – csak hogy szegény kis balja minél messzebb kerüljön a veszedelmes fogaktól – megkereste a kutya fejét, és vakargatni kezdte a füle tövét. Amaz közben azért szerette volna még közelebbről is megvizsgálni a jószagú kezet, hát szorgalmasan forgolódott-nyújtózkodott, hátha úgy jobban eléri.
  Timar nem tudta, hány perc telik el így ezzel a félelmetes játékkal, és csak azért imádkozott, hogy mihamarabb vége legyen.
  Valahol felhuhogott egy bagoly, mire az ő mellkasából hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.
  A bagolyhuhogás volt a jel.
  Vigyázva visszahúzta a kezét a hatalmas állattól, majd hátralépett, mire a kutya egy vinnyogás után újra felmorrant.
  – Büdös dög – szusszantotta még Timar utoljára, majd erőtlenül a lovához tántorgott. Felkapott rá, felügetett a tanya melletti dűlőútra, és ott aztán a sarkát a ló véknyába vágta.

***

  A hajnal már egy szekéren találta őket a hohenhardi berek felé.
  Miután Timar csatlakozott a három lovat maga után vezető Jakobhoz, elügettek az egyik szomszédos tanyához, itt rejtették el ugyanis még reggel a hámot és az istrángot. Innen továbbmentek egy harmadik tanyára, ahol a kocsi volt. Annak elejébe befogták a két betyárlovat, mögé a három lopottat kötötték, és úgy mentek az orgazdához, aki a szomszéd város fogadójának csaplárosa volt. Itt még megreggeliztek, megboroztak, majd innen indultak vissza – teli hassal, teli erszénnyel – a nádasbeli zsiványtanyára.
  Timar ült – mit ült, kókadozott – a bakon.
  Párától volt nehéz a levegő, ő pedig fázósan burkolózott a köpenyébe. Folyton elbóbiskolt, de megtehette, mert a lovak ismerték már az utat, és tudta, hogy nem fogják árokba vinni őket. Mögötte, a kocsiderékban Jakob nagyokat hortyogott.
  Lassan zötyögve közeledtek a láp felé, és amikor Timar egy ízben majdnem lefordult a szekérről, úgy döntött, hogy talán mégis csak ráér még azzal az alvással.
  Ólmos szemmel hunyorgott fel a kárminos-rózsás égre, és nem tudott nem arra gondolni, hogy mire visszaérnek, már egy hercegnő fogja őket várni otthon.

***

  Johanna arra eszmélt, hogy valami fáj.
  Az igazság az volt, hogy nagyon sok minden fájt. A feje nyilallt, bal orcája égett, karja a háta mögött kitekerve vonaglott, a mellkasát pedig valami keserű, tompa sajgás szorította.
  Madárvijjogás.
  Licsegés-locsogás, vízszag.
  Félig öntudatlan agyában hirtelen egyetlen gondolat robbant – meghaltak! Meghalt a szerencsétlen katonatiszt, akit a kíséretére küldtek, meg a szerencsétlen, fiúhangú kocsis, aki csak véletlenül volt ott, és meghalt az, akit a legjobban szeretett az egész világon… az egyetlen, aki volt neki.
  Néhány perces néma könnyezés után zaklatott gondolataiban új, eddig nem ismert kérdések gyúltak.
  Hogy lesznek azok így eltemetve? Vajon rájuk talált-e már valaki? Vagy csak ott feküsznek még mindig az út közepén, a hintóban…?
  Johanna felcsuklott.
  Őt meg – elrabolták? Merthogy fogoly, az bizonyos.
  Oldalra bukott fejét végre felemelte, és kissé megmozgatta elgémberedett nyakát. Nyitogatni kezdte a szemét.
  Legelőször is megállapította, hogy nappal van. Fölötte tető volt, mely alatt elnézve láthatta a friss, reggeli eget. Körülötte susogó nádas, vízloccsanások, alatta szilárd talaj. Valami szigetfélén lehetett.
  Néhány méterrel előtte nádból és fából tákolt kalyiba, melynek teteje egy feléje hosszan kinyúló zsúpfedélben végződött – ez alatt volt ő. Némi fejforgatás után kivehette, hogy a zsúpfedél tartóoszlopához van kötözve.
  Megmozgatta a kezét, de csak annyit ért el vele, hogy iszonyatos fájdalom nyilallt kicsavart vállába. A csuklója is égni kezdett, amit valami szúrós, durva kenderkötéllel köthették meg, túlságosan is szorosan.
  Johanna egyszeriben olyan nyomorultnak érezte magát, hogy ismét sírni szeretett volna, de végül aztán néhány mély sóhajjal sikerült erőt vennie magán.
  Miért csapták ki ide, ahova mások a lovakat szokták kötni? Legalább valami kunyhóba vagy valami védett helyre tették volna, de így – így csak mintha egy bolhás kutya lenne.
  Mit fognak ezek vele csinálni?
  Mit fognak ezek vele csinálni, ha még ennyire sem volt méltó?
  Johanna égő szemmel felsóhajtott.
  Hogy lefoglalja valamivel háborgó gondolatait, próbálta jobban felmérni a környezetét. Jobbra tőle a sziget folytatódott. Arra is kunyhóféléket látott, rekettyést, mozgást… lovak prüszköltek.
  Lovak! 
  Na de hol vannak az emberek?
  Az eddigi szél kezdett elülni, a sás susogása elnémult.
  Johanna fülét egyszeriben emberi beszéd hangjai ütötték meg. Tűzpattogás… óntányér zörrenése. Kivehetetlen szavak… férfihangok… öblös röhögések. Néhány percig így hallgatózott, majd hirtelen megzörrent mellette az avar, mire ijedten rezzent össze. Egy pillanattal később látómezejébe egy hórihorgas alak lépett. Komótosan elbicegett előtte – ő úgy látta, a jobb lábát húzza –, majd a parthoz guggolt. Víz loccsant, a zsivány kezében pedig megvillant valami.
  Kés… a kését mosta meg. Talán most reggelizett. 
  Johanna lélegzetvisszafojtva nézte a másikat, aki egyelőre úgy tűnt, nem vette észre. Ekkor azonban az hirtelen hátrafordult, és egyenesen ránézett. Most, hogy Johanna az arcát is látta, megállapíthatta, hogy nem férfi, hanem csak fiú. A többi haramiához képest szörnyen fiatalnak tűnt – olyannyira, hogy nem is lehetett sokkal idősebb nála.
  Néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással – Johanna arca riadt-gyanakvó, a fiúé fürkésző. A zsivány végül felállt, megtörölte a pengét az ingében és elindult feléje. Johanna erre önkéntelenül is megremegett, de a másik csak elsétált mellette ugyanazokkal a ráérős, felemás léptekkel, amelyekkel jött.
  Pár másodperc múlva Johanna hallotta, hogy a beszéd valamelyest elcsitul, és megszólal egy mély fiúhang:
  – Gustav bácsi, felébredt a leány.

  A csöndes, álmatag városon egy postakocsi zörgött keresztül. 
  A heti delizsánsz[1] volt Heilborg mezővárosból Freienwil fővárosba, mely minden hétfőn pontban hétkor indult a heilborgi posta elől. A menetrend szerint – és ha az időjárás is úgy engedte – négy nap alatt ért Freienwilbe, közben három éjre pihenőt tartva az útba eső Klerleuw-ben, Wieldheinben és Salzbeckben. 
  A döngölt úton itt-ott megcsillanó pocsolyákat hagyott az éjszakai zivatar, de a májusi nap máris máris elkezdte felszárítgatni a földet. A kocsi elé fogott két pej kevélyen dobálta a fejét, úgy parádéztak mintha lakodalmas hintót húznának. Meg is bámulta mindenki a sütödéből hazaigyekvő, szakajtós asszonyoktól a boltjuk előtt sepregető mestereken át a napszámba indulókig. A fogat zöttyent egyet, mert hátsó kereke kátyúba futott, odabenn pedig a tengely felett ülő utas feje előrebukott. Ez történetesen egy kefebajszú katonatiszt volt, s hát ennek megfelelően mordult is egyet:
  – Te, nem egy zsák kumpért viszel!
  A kocsis a bakon behúzta a nyakát, majd kissé megrántotta a kantárt, hogy ne szaladjanak úgy a lovak.
  A katona mellett ülő, tizennégyévesforma kislány a szeme sarkából ismét szemügyre vette útitársát – aranysujtásos zubbonyát, kék posztónadrágját, rézsarkantyús csizmáját. Két nappal azelőtt – amikor először találkozott a futár gyanánt küldött tiszttel – még egy porlepte utazóköpeny, meg egy csákó volt a fején, de azok most a hintó tetején pihentek az egyik kis csomagban. A katona lecsatolt kardja mellette az ülésnek támasztva csörgött halkan, a kocsikerekek kattogására felelgetve.
  A tiszt megérezte magán a tekintetét, és ránézett, mire ő megszeppenve szegte le a fejét, és néhány másodpercig csak a kézfejére simuló, finom kesztyűcskét babrálta, mire ismét fel mert pillantani.
Tekintete találkozott a szemben ülő asszonyéval. Az bíztatón hunyorgott rá.
  – Nem kell félni, no – szólt lágy hangon, mire ő megeresztett egy halovány mosolyt. A másik ezen megnyugodva az álla alá nyúlt, meglazította mohazöld kendőjének csomóját, és hátrébb húzta fején az anyagot. Lesimította előbukkanó, fakóbarna fürtjeit, majd nagyot fújtatott.
  Bizony kezdett meleg lenni.
  – Tegye csak ki ke'[2] azt az ablakot – bökött a katona fejével a fejük feletti üveg fölé. – Csak nem vernek akkora port ide ezek a lovak.
  A lány kísérője úgy is tett. A beáramló friss levegőt megérezvén a katona elégedetten hátravetette magát az ülésen.
  Egy kis idő múlva Heilborg házai kezdtek eltünedezni mögöttük. A határban kint idegenelték az asszonyok a búzát, kapálták a kukoricát. Kicsit arrébb valami csermely kanyarodott az út mellé, melynek partján mindenféle korú gyerekek játszottak. A libák, amiket őriztek, valamivel távolabb fehérlettek a zöldben. A lány a kocsiban bánatos mosollyal nézte a képet. A szemkápráztató verőfény, a patak vizének csillogása, a pancsolók sikongatásai – úgy érezte, mind-mind csak azért ilyen szépek most, hogy még egyet sajdítsanak az ő szegény szívén.
  Felsóhajtott, hátha enyhülne a mellkasát szorító szomorúság, de az talán csak még erősebb lett.

***

  Nyolc óra hossza múlva, délután négy órakor a fogat és utasai még mindig ugyanúgy az utat rótták. Körülöttük csak a táj változott, meg az árnyékok nyúltak egyre hosszabbra.
  A lány arra ébredt szendergéséből, hogy feje a hintó falának ütődik. Csodálkozva tekintett körbe, és csak ekkor vette észre a lába elé hullott kendőt, amit eddig a feje alá gyűrve tartott. Felvette, összehajtotta, az ölébe fektette, majd két másik utastársára nézett.
  Mellette, az ülésen elterülve a katona teljes nyugalommal hortyogott. A kardja valamikor eldőlhetett és az ülés alá csúszhatott, mert most sehol nem látta. Előtte az asszony is félrebillent fejjel szundított, persze lényegesebben kisebb hangerővel, mint a tiszt. A lány elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy eddig mindig csak az asszony vigyázta az ő álmát, ő azét azonban soha. 
  Kinézett az ablakon, de csak tarlót látott véges-végig. Fogalma sem volt, merre járhatnak.
  Kordult egyet a gyomra, ő pedig vágyakozva gondolt a délre evett kenyérre, túróra meg szalonnára, amit a kocsiban költöttek el. Azon kezdett tűnődni, hogy a kísérője melletti csomagban vajon maradt-e még valami ebédről, de úgy emlékezett, hogy az utolsó morzsáig mindent elpusztítottak.
  Felsóhajtott. 
  Feje fölül az ablakon át édes szénaillatot hozott be a szél. Néha felrikoltott egy vadmadár, vagy elbődítette magát egy ökör valamely távoli gulyában, de ezen kívül minden csendes volt. 
  Johanna visszagyűrte feje alá a kendőt, és lehunyta a szemét.

***

  Tudata ködén át beszéd hangjai szűrődtek be. Csukott szemhéján keresztül érzékelte, hogy odakint az ég kárminpirosba fordult, de a villogó fények azt is elmondták neki, hogy valamilyen erdős-lombos vidéken járnak. Késő délután lehetett már, mert az ablakon át beszökő levegő is hűvösebb lett.
  Johannában egyszeriben tudatosult, hogy állnak, és néhány másodperc elteltével már szavakat is ki tudott venni a kinti férfibeszédből.
  – Eresszetek át! – Ez a kocsisuk volt, reggel megjegyezte magának magas, fiús hangját. Mintha félelem csendült volna benne.
  A kocsis mondatára soktorkú, mély nevetés robbant. Lóprüszkölés, szerszámcsörgés.
  Johanna agya egyelőre csak annyit értett, hogy valami furcsa.
  – No, ke' nem a vásárba megyen? – Nagyon reszelős, nagyon gunyoros hang kérdezte ezt, ami egyszeriben őt is visszarángatta a valóságba. A mondat a maga egyszerűségében valami ki nem mondott, iszamos fenyegetést hordozott magában. Johanna kinyitotta a szemét, és kipillantott az ablakon.
  Néhány lovas állta körül a fogatukat.
  Johannának gyorsabban kezdett verni a szíve.
  – Miféle vásárba? Hétfő van – értetlenkedett a kocsisuk feszes hangon.
  Erre újra röhögés volt a válasz.
  – Mer' mi vásárba megyünk ám. – Az előbbi, reszelős hangot elnyomta az alattuk megugró hintó zörgése. Johanna először a felriadó katona, aztán az asszony vállát szorította meg.
  – Megtámadtak…! – csak ennyit tudott mondani, mert a következő pillanatban puska dördült. Elöl a bakról valami tompa puffanással lezuhant, a kocsi pedig egy rándulással megállt. 
  – Megmondtam, hogy minékünk ma vásár leszen. – Az érdes hang sokkal közelebbről szólt, majd a következő pillanatban egy sötét emberalak jelent meg az ajtajuk előtt.
  Minden pillanatok alatt történt.
  A katona kivont kardjával az ajtóhoz ugrott, mire az kivágódott. Lövés dördült, és a tiszt egy nyikkanás nélkül előrebukott. 
  Johanna mindent látott, de nem fogta fel. Csak annyit érzett, hogy végtagjai érzéketlenné zsibbadnak, a rémület pedig ijesztően üressé törli agyát. Kísérője mellé ugrott, de a zsivány már félig bent volt a kocsiban, és elkapta a karját. Az asszony haragos kiáltással esett neki a férfi cserzett, bajszos képének, de az a következő pillanatban egy puskacsövet szegezett a szeme közé.
  Ismét lövés dördült – dobhártyaszaggató.
  Johanna érezte a puskaporszagot, és érezte az arcára fröccsenő, meleg vért. A kedves asszony arca a szeme láttára szakadt félbe.
  Soha nem érzett még olyan rémületet, értetlenséget és fájdalmat, mint abban a percben. Torkából állatias, artikulálatlan sikoly szakadt fel, miközben háta mögött a nő teste tompa puffanással zuhant el. A zsivány felvihogott, karjának egyetlen mozdulatával elkapta a derekát, őt pedig kirántotta a kocsiból a földre. Ütni, tépni kezdte az őt szorongatót, mire olyan pofont kapott, hogy másodpercekig csengett tőle a füle. Néhány másodpercig szédelgett, majd ugyanúgy marni kezdte a haramiát. Semmit nem látott, semmit nem hallott, semmit nem érzett, csak a mérhetetlen fájdalmat – és valahol mély-haloványan a szégyent, mert jól tudta, milyen szánalmas is lehet ő most ebben a pillanatban. 
  A haramia keze ismét ütésre emelkedett.
  – A hercegnőt nem bántod! – bődült fel mögöttük egy másik útonálló. Johanna és a fogvatartója felpillantottak a lóháton ülő, kakastollas kalapos zsiványra. Puska lógott a válláról, és olyan dölyfösen nézett, ahogy ember csak nézni tud. Ő lehetett a kapitány. 
  A lány teljes erejéből hánykolódni kezdett.
  – Bántja a fene, de nem lehet bírni vele! Teljesen megvadút! – vihogta a haramia, miközben próbálta jobban magához szorítani.
  – Mi vagy te, mi? – sziszegte a zsiványkapitány. – Egy lyánnyal nem bírsz el? – Leugrott a lováról, lehajolt a földön elterülő, néhai kocsishoz, majd elkezdte átkutatni a zsebeit. A néhány másik lóháton ülő zsivány követte a példáját, és megkezdték a postakocsi kifosztását. 
  Az ütközet tehát véget ért, csak ők ketten dulakodtak még mindig a kocsi mellett. A férfi arrébb lépett, Johanna lábának pedig végre elegendő hely jutott, hogy belérúgjon – hogy hol, mijét, nem tudta és nem is érdekelte –, mire az meggörnyedt álltában.
  – No, te büdös némber, eddig játszottál – kiáltotta, majd egyik kezével úgy megcsavarta a karját, hogy Johanna könnyezni kezdett, szeme előtt pedig csillagok kezdtek táncolni. A következő pillanatban már csak egy fájdalmas ütést érzett a tarkóján, aztán minden elsötétült.

__________________________________________

[1] delizsánsz: lófogatú postakocsi, mely régen távolsági utasforgalomra is használt, rendszeresen közlekedő,  csukott társaskocsi volt

[2] ke’ = kend